A Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában megjelent Ács Pál és Székely Júlia könyve, A reneszánsz reneszánsza. Beszélgetések Klaniczay Tiborról és a reneszánszkutatásról.
Elképzelhető-e a mai világban – amikor a kultúra és a tudomány iránti közérdeklődés látványosan csökken –, hogy a jelenkor és a való élet problémáitól igen távol eső kérdésekről diákok százai vitatkozzanak úgy, mintha az életük múlna ezeken a disputákon? Lehetséges-e manapság, hogy a félezer évvel ezelőtti magyar irodalom és művelődés, a reneszánsz kultúra kérdései tömegeket mozgassanak meg, hogy a fiatalok jelentős számban kötelezzék el magukat egy életre a reneszánsz és barokk tanulmányozásának? Aligha. Márpedig így történt ez nem is olyan régen, a rendszerváltást megelőző évtizedekben, amikor a magyar reneszánszkutatás, a régi magyar irodalom és művelődés kutatása virágkorát élte, és kialakult a régi magyarosok mintegy háromszáz fős tábora. Ezt a jellegzetes – ma már leginkább csak az emlékezetben élő – régi magyaros világot idézi föl ez a 650 oldalas könyv 37 mélyinterjú formájában. Elsősorban azok szólalnak meg itt, akik a hetvenes-nyolcvanas években már érett fejjel vettek részt ennek az informális hálózatnak a munkájában, aktív részük volt nemcsak a kutatásban, hanem a szervezésben is. A kötet bemutatója 2021. augusztus 31-én, 17 órakor lesz. (A meghívó itt elérhető.)
A beszélgetések középpontjában a legendás irodalomprofesszor, Klaniczay Tibor áll. Ő volt – 1992-ben bekövetkezett haláláig – ennek a roppant aktív tudományos csoportnak a megteremtője, centruma, szellemi irányítója, mozgatója és megtartó ereje. Mi volt a titka? Elsősorban egy nagyon magas tudományos és tudományetikai mércét jelentett mindenki számára. Hogy hol húzódott ez az elvárási horizont, az természetesen soha nem lett meghatározva, de pontosan tudta, érezte mindenki, hogy létezik. Maga Klaniczay a legszigorúbban ehhez az etalonhoz mérte önnön teljesítményét is. Vezetőként mindig ő volt az, aki a legtöbbet dolgozott. Úgy vezetett, hogy nem szólt bele abba, amit a másik ember csinál. Országos, sőt világnagyság volt, mégis mindenkire önmagával egyenlőként tekintett a tudomány világában. Az egész ország főnöke volt, mégsem éreztette ezt senkivel, soha nem beszélt lekezelően, leereszkedően a beosztottaival. Stílusérzéke volt. Minden helyzetben tudott emberien viselkedni. A legapróbb dolgokra is odafigyelt. Múlhatatlan érdeklődés élt benne mások munkája iránt. Szó szerint mindent elolvasott, amit a többiek írtak, mindenhez volt egy-két támogató, biztató, vagy jóindulatúan kritikus szava. Az elvégzett munka után elismerés járt, és nemcsak – sokat jelentő – szóbeli dicséret, hanem pénz is. Mindenki számára elérhető volt személyesen, írásban és telefonon. Bátran vitába szállt a nálánál hatalmasabbakkal, az övéi fölé viszont védőernyőt feszített ki.
Ugyanezt el lehet mondani a kötet további főszereplőiről, elsősorban a nagyszerű szegedi professzorról, Keserű Bálintról. Keserű Klaniczayval egy időben, vele párhuzamosan, tőle függetlenül, de vele összhangban alakított ki jelentős tanítványi kört a Szegedi Egyetemen, és kezdeményezett ma is futó, önálló programokat. Keserű Bálint nemcsak az interjúk vissza-visszatérő tárgya, hanem a kötet egyik interjúalanya is. A beszélgetésekben sokszor szóban forgó, harmadik legfontosabb személyiség Kovács Sándor Iván, a nemrégiben elhunyt irodalomprofesszor. Ő a szegedi Keserű-iskolából kiválva a budapesti egyetemen alapított saját régi magyar irodalmi műhelyt. Rajtuk kívül persze nagyon sok más kiválóság játszott kiemelkedő szerepet a munkaközösségben, de a tudományszervezés hatékonyságában senki nem múlta fölül Klaniczayt, Keserűt és Kovács Sándor Ivánt. Nem engedték meg azt, hogy beosztottaikra, munkatársaikra bárki bárhonnan politikai nyomást gyakoroljon. Megvolt az erejük ahhoz, hogy megvédjék az embereiket. A Kádár-kor sajátos viszonyai között mellettük mindenki megtapasztalhatta, mit jelent a gyakorlatban a tudomány, a kutatás szabadsága.
Klaniczay Tibor, 1985.
A régi magyaros hálózat messze túlterjedt az irodalomtudósok körein. Sőt, elmondható, hogy ennek a mozgalomnak a legszembetűnőbb karaktere a tudományköziség volt. Klaniczay komoly súlyt helyezett arra, hogy bevonja köreibe a legkülönfélébb tudományszakok művelőit. Kitűnő kapcsolatot ápolt a történészek, a művészettörténészek és a folkloristák széles táborával, de vallástörténészek, jogtörténészek, könyv- és nyomdatörténészek, zenetudósok, klasszika-filológusok, művelődéstörténészek, hadtörténészek is készséggel dolgoztak együtt vele. Ez a multidiszciplináris hálózatépítés is informális érintkezések formájában működött. Klaniczay tehát alapvetően nem intézményi szinten létesített kontaktusokat, hanem mindig személyesen kereste meg azokat, akiket be kívánt vonni egy-egy konferencia vagy tudományos program munkálataiba.
„Klaniczay nemzetközileg is aktív figuraként a magyarországi irodalomtudományi kutatást a nemzetközi tudományos élet rangos részévé tette” – hangsúlyozza a vele készült interjúban Klaniczay Tibor fia, Klaniczay Gábor, középkorkutató történész. „Volt egy-két év, amikor ez tovább, egy újabb korszakhoz vezethetett volna – folytatja Klaniczay Gábor, kitekintve a rendszerváltás utáni időszakra is –, ehelyett az történt, hogy szétbomlott ez az egész rendszer, amit ő (Klaniczay Tibor) összerakott. Egy bezárt kultúra létezett a nyolcvanas években, amiben ez volt az a széles világra is nyitott ablakokkal működő nemzetközi központ, amire jobban odafigyeltek az emberek, főleg az értelmiség és leginkább az irodalomkutatók, mert ez volt a minta. Ez volt az, amin keresztül kapcsolódhattak a világhoz. És ez nagyon fontos volt.”
„A kötet egyik legfőbb erénye, hogy a nagy kísértés ellenére nem válik Klaniczay-emlékművé” – nyomatékosítja Molnár Antal, a Történettudományi Intézet igazgatója a könyv előszavában. „Persze ő (Klaniczay) az abszolút főhős” – folytatja Molnár, „de a korszak nagy tudományalakító szereplői ugyanúgy jelen vannak a beszélgetésekben, olykor szinte felnőve mellé. A személyek mellett a nagy kutatási programok, témák kialakulásáról és folyamatáról is számos eddig ismeretlen részlettel ismerkedhetünk meg: Janus Pannonius, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, a manierizmus vagy az antitrinitarizmus kutatásával kapcsolatban éppúgy, mint a Spenót néven ismert irodalomtörténeti szintézis, a Régi Magyar Költők Tára vagy a schallaburgi Mátyás-kiállítás (1982) létrejöttéről. De a beszélgetések legfőbb értékét mégis a Klaniczay által szívós munkával létrehozott hálózat mindennapi működésének bemutatása jelenti. A buszmegállóban, villamoson, kerítés mellett vagy éjszakai telefonon folytatott, olykor mindent eldöntő beszélgetéseket a múló emlékezeten kívül semmilyen más forrásból nem tudjuk rekonstruálni. És éppen ez a személyesség nem engedi, hogy a kötet egy reflektálatlan emlékművet állítson főhősének. A beszélgetésekből kirajzolódnak a személyi kapcsolatok bonyolult szövedékei, a közösség irányítóinak és tagjainak sokszor meglehetősen éles konfliktusai, emberi gyarlóságai, máig tartó sérelmei, a generációs ellentétek, és természetesen minden nagyszerűsége mellett kiderül: tagadhatatlan zsenialitása ellenére Klaniczay Tibor is ember volt, és olykor bizony mellényúlt, félreismert embereket, vagy nem látott meg lehetőségeket. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy látom: a Klaniczay-saga legnagyobb tanulságát pontosan ez az emberi oldal adja. Nem egy bálványról van szó, hanem egy tudósról, aki szakmája érdekében, képességeinek latba vetésével, a lehető legjobban akarta kiaknázni azt az egyszeri és megismételhetetlen csillagállást, amely a középső és kései Kádár-korszak kultúrpolitikájának egén felsejlett. Ez neki sikerült, és amikor a csillagok más irányba rendeződtek, és főhősünk is meghalt, az építmény a maga eredeti formájában összecsuklott. Szinte valamennyi beszélgetésből kiérezhető a Klaniczay által megteremtett szakmai otthon elvesztése miatti Erinnerungsschmerz. A továbblépést azonban nem a szomorkodás jelenti. Klaniczay műve a maga eredeti formájában nem folytatható, az általa megteremtett világ a rendszerváltás után akkor is átalakult volna, ha ő tovább él. A sokszor emlegetett aranykor után csak az ezüstkor, majd a vaskor jöhet. Az új politikai környezetben az általa mozgatott tudományirányítási rendszer lassan működésképtelenné vált. Emellett teljesen megváltozott a nemzetközi környezet is.”
Klaniczay Tibor munkatársai körében, 1978.
A kötet tehát nem Klaniczay Tibor életrajza, hanem az általa létrehozott, mára már széthullott vagy átalakult értelmiségi szubkultúra természetrajza. Olyan oral history, amely a múltról beszél, de a mának szól. Többek számára nehéz, fájdalmas és megterhelő az emlékezés. Sokszor okoz gondot az emlékek lokalizálása. Tapasztalható olykor, hogy a megnyilatkozók már nem magukra az eseményekre emlékeznek, hanem sokkal inkább arra, hogy a múltban már sokszor felidézték ezt vagy azt az emléket. Tehát amit elmondanak, az gyakran nem maga az emlék, hanem az emlék emléke. Olykor mégis sikerül, ha nem is pontosabb, de árnyaltabb, többoldalú megközelítésekhez eljutni. Bizonyos esetekben felsejlenek a csoport kollektív emlékezetének a mintázatai is. A közösségi tudatnak vannak bizonyos kapaszkodói. Ám az is megmutatkozik, hogy ezeket a fogódzókat az idő részben már elkoptatta, másrészt át is formálta. Olykor nehéz megállapítani, hogy bizonyos dolgok valóban megtörténtek-e, vagy csak a közösség tudatában lerakódott közvélemény lenyomatai.
A könyv interjúit 2019 nyarán kezdték felvenni Klaniczay Tibor egykori munkatársai, Ács Pál és Székely Júlia. Az előkészítő munka 2021 kora tavaszán ért véget. Ezalatt az idő alatt mintegy hetven órányi hanganyag gyűlt össze. A hangfelvételek szó szerinti leiratát Nagy Gábor készítette el rendkívüli alapossággal. Ebből a nyersanyagból – rövidítéssel, olykor átszerkesztéssel és az élőbeszéd töredezettségének megszüntetésével, de lendületének-esetlegességének megtartásával – készültek el a kötetbe szánt beszélgetések első változatai, amelyeken ezután maguk az interjúalanyok finomítottak. Ezt a közösen kialakított szöveget hozták a szerkesztők közlésre kész állapotba.
A kötetben megszólalnak:
Balázs Mihály, Bene Sándor, Bíró Ferenc, Bitskey István, Amedeo Di Francesco, Fodor Pál, Galavics Géza, Gecsényi Lajos, Hausner Gábor, Herner János, Horváth Iván, Jankovics József, Jankovits László, Karafiáth Judit, Keserű Bálint, Keserű Gizella, Klaniczay Gábor, Kovács András, Kőszeghy Péter, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Monok István, Németh S. Katalin, Armando Nuzzo, Ötvös Péter, Pajorin Klára, Péter Katalin, Petneki Áron, Ritoókné Szalay Ágnes, Sántha Teréz, Sárközy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Szilasi László, Szörényi László, Trương Đăng Dung, Virágh László, Vizkelety András, Voigt Vilmos
A könyvről készült videóklip itt nézhető meg:
