A világjárvány tapasztalata újfajta, vagy nagyon is régi kérdéseket vet fel. Milyen jelentősége volt a költészetnek a történelem során megtapasztalt vészhelyzetekben és mit jelent számunkra most a járvány idején? Hogyan segít a poézis feloldani az ember közösségi létmódjának a bajban megmutatkozó paradoxonjait? Hörcher Ferenc, eszmetörténész és költő, a BTK Filozófiai Intézetének kutatója, szubjektív feljegyzéseiben reflektál a költészet időszerűségére, vélt vagy valós terápiás hatására.
(Karantén cédulák)
Almási Zsoltnak és Győrffy Ákosnak
Ha egymás mellé kényszerül a járvány és a költészet fogalma, az Boccaccio szerelmes mesegyűjteményét, a Dekameront juttatja eszembe, vagy – amire a fenti cím is utal – Borges feledhetetlen romantikus meséjét. Ám érdekes módon ezek nem költemények, a szó szoros értelmében, hanem prózai alkotások. Az itt következő jegyzetek is prózában, mezítláb, legfeljebb papucsban beszélnek a költészetről.
A járványról a legtöbb politikus harci képekkel beszél: háborúhoz hasonlítja a küzdelmet a láthatatlan ellenséggel, hogy összefogásra bíztasson, és felkészítsen a várható veszteségekre. Márpedig „inter arma silent Musae”, háborúban hallgatnak a múzsák. Nincs ebben semmi különös: a puszta létért folytatott harc nem teszi lehetővé azt az elmélyülést, az egzisztenciális szükségletektől való olyanfajta távolságtartást, amely a költészet műveléséhez és befogadásához is szükséges.
Biztos így van ez? Járvány idején valóban hallgat a költői múzsa? Nem lehetséges-e, hogy épp ellenkezőleg áll a dolog, s igenis van egyfajta rokonság a kétféle nézőpont, lelki állapot között? A járványhoz kötődő értelemvilágunk és a költészet egyaránt azon a tapasztalaton alapul, hogy kizökkent az idő. Mintha hirtelen egy másik ablakból látnánk rá megszokott környezetünkre. Gondoljunk az elnéptelenedett városokra, a lezárt templomokra, a kongó stadionokra. Vagy idézzük fel a felhőkarcolók között keresztülvágó sakál képét! Valahol Ted Hughes és Pilinszky nézőpontjához közel járhatunk. A költészet épp váratlan képei által hat: meghökkent, mellbe vág, kibillent minket az egyensúlyi állapotunkból. Hogy a felszín mögött a mélybe – vagy inkább a magasba? – tekintsünk.
Michael Gaida, CC0, Wikimedia Commons
A költészet eredetileg épp háborús ének volt – gondoljunk Homérosz halhatatlan művére, amely Trója véget nem érő ostromáról szólt. De a magyar irodalomtörténet klasszikusai között is találunk elég harci éneket zengő dalnokot, elég csak Tinódi Lantosra, Balassi Bálintra vagy Zrínyi Miklósra utalnunk. Vajon ők hogy találtak időt s hol helyet dalaik megfogalmazására a háborúk forgatagában, s verseik hallgatói át tudták-e adni magukat a dalok élvezetének?
Egy példa költészet, háború és járvány találkozására: Byron halála a messzi Görögországban. A görögök melletti szabadságharcra vállalkozó költőt a malária döntötte le lábáról, s épp az orvosi beavatkozás okozhatta halálát, mivel valószínűleg a vércsapoláshoz használt kés fertőzhette meg, s okozhatta a vérmérgezést. Halála hősi áldozatnak tűnt kora hírolvasói számára, s a romantikus költőtől épp ezt várták olvasói. De hősök-e a koronavírus járvány áldozatai? Ki fogja őket megénekelni?
Háború és költészet kapcsolatáról másodszor is eszembe jut Pilinszky. Egyrészt az a költő, aki a Holokauszt szemtanújaként vállalkozik a költészet művelésére – mit sem sejtve Adorno később megfogalmazott tilalmáról. Másrészt az a költő, aki egyik publicisztikai írásában arra emlékeztet minket, hogy mennyire nem vagyunk képesek a legmagasabb rendű művészet befogadására egy egyszerű fogfájás esetén. Mégis, az a komolyság, amivel Pilinszky a költészetről beszél, valóban képes elhitetni velünk, hogy végül a költészetnek – halálosan komoly tétje van.
Máskor a költészet maga a betegség. Itt van például a romlás virágszirmait kedvtelve festő Baudelaire, aki máskor képes egy dög látványára pazarolni költői megjelenítő erejét. Miért lett Baudelaire a betegség költője? Megvetette az egészségesek és a boldogok kispolgári és unalmas világát, számára a betegek és az elesettek, a kitaszítottak és a száműzöttek jelentették az igazi témát. Utódja ebben Nietzsche és Dosztojevszkij, vagy a betegség magyar költője, Ady, akit idejekorán megölt a költők betegsége. Így halhatatlan maradt.
Itt van aztán a szegény kisgyermek panaszait éneklő Kosztolányi. A beteges, halk Tóth Árpád. Vagy Krúdy, vagy Csáth – a betegségirodalom magyar hősei. És persze világirodalmi kortársaik, például a betegség által felszabadított Proust, vagy a művészetet betegségként meghatározó Oscar Wilde. E modernista paradigmában a költészet az ember betegségének hírnöke. A kigyógyulás maga a halál.
A járványnak két meghatározó nézőpontja van. Az egyik az ágyhoz kötött szenvedőé, akit a romantika titkos tudás birtokosaként ábrázol. A másik a menekülő emberé, a magányosan elzárkózóé, aki félelmei rabjaként gubódzik be rejtekhelyén, lehetőség szerint egyedül, de mindenképp minél kevesebbekkel. Az első csak tárgya lehet a költészetnek, a második még maga is alkothat – de amíg foglya saját nézőpontjának, nem fog tudni megszólalni. Csak ha képes lesz átlépni egyik nézőpontból a másikba, kilépni a menekülőéből és belépni a megfigyelőébe - akkor válik képessé arra, hogy költőileg is érvényeset alkosson. Ezt a nézőpontok közötti átlépést nevezi Wittgenstein aspektusváltásnak.
Könnyű a költőnek járvány idején – hiszen számára a romantikus paradigma szerint nélkülözhetetlen kincs a végletes helyzetek megtapasztalása, az élménygyűjtés, s erre járvány idején bőven nyílik lehetősége. Mit tegyen azonban a versolvasó a karanténban? Szabad-e, lehet-e verset olvasni járvány idején? Időnk van rá, de vajon rá tudunk-e hangolódni erre a sajátos nyelvre. Bele tudunk-e helyezkedni nézőpontjába? S vajon megtaláljuk-e azokat a verseket, amelyekre szükségünk van itt és most? Vagy épp az adhatja a befogadás örömét, hogy kiszabadulunk zárkánk szűkre szabott téridejéből, és azt olvassuk, amit a véletlen – a sors, a kegyelem – kezünkbe ad?
Mondtuk, a költészet lehet gyógyír. De vajon volt-e már olyan beteg, akit egy költemény valóban meggyógyított? Ha ilyenről nem tudunk, akkor miért írnak a költők verset? Öregségére az ember egyre szkeptikusabb, sok költő fel is adja a költészetet. Mások viszont épp ekkor szabadulnak fel a kötöttségek alól, s lírai énjük ekkor teljesedik ki. Arany János öregkori költészetére gondolok, azon belül is az Őszikékre, „egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírájára” (Komlós Aladár). De persze az őszikék sem hoztak gyógyulást, legfeljebb pillanatnyi enyhülést alkotójuknak.
Itt van aztán a költő, mint mentős és mint halottmosó. Röhrig Géza magyar költő New Yorkban teljesít szolgálatot, mentősként dolgozik, és a betegségben elhunytakat mosdatja, a zsidó vallás előírásai szerint.
Azt állítottam, a költészet váratlan nézőpont. Ezen túl azonban – ma így gondoljuk – sajátos nyelvhasználat is. Olyan dialektus, amelyen keresztül meg tudunk fogalmazni olyasmit is, amiről más nyelvi regiszterek beszélői hallgatni kényszerülnek. Nem véletlen, hogy nagy filozófusok, mint Platón és Heidegger is, akik egyébként erőteljesen bírálják a költőket, időnként átcsúsznak a költészet regiszterébe. Lehet, hogy a világjárvánnyal kapcsolatos legalapvetőbb tapasztalatainkat nem filozófusok, hanem költők fogják kimondani?
Hogyan jellemezhető a költészet beszédmódja, sajátos nyelvhasználata? Vegyük fentebb említett példánkat, azt a fotográfiát, amelyen egy sakál vág át a felhőkarcolók között. Nyilvánvaló, hogy az eltérő elemek (sakál – felhőkarcoló) váratlan összekapcsolása adja a kép erejét. Nos, így működik a költői nyelv is: az ismeretlent az ismerőshöz, az ismerőst az ismeretlenhez köti váratlanul, a szabad képzettársítás eszközével. A megszokottat szokatlan nézőpontból mutatja meg, az ismeretlent viszont képes megszelídíteni az által, hogy ismerős képhez társítja. Valami ilyesmire gondol Eliot, amikor a tárgyi megfelelő (objective correlative) fogalmát említi: szerinte a fogalmilag megragadhatatan érzelmeket a költő általa választott tárgyak egyszerű leírása segítségével tudja „kifejezni”, a befogadóban „felébreszteni”.
Fogadjuk most el munkahipotézisként, hogy a felhőkarcolók között átvágó sakál képe alkalmas a világjárvány idején átélt élményeink, érzelmeink megragadására. Ha ezt képesek vagyunk belátni, akkor valójában a költészet hatásmechanizmusát is megértettük.
Hörcher Ferenc
Hörcher Ferenc eszmetörténész és költő, a BTK Filozófiai Intézetének és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Politika és Államelméleti Kutatóintézetének kutatója. Kutatási területe: a konzervativizmus és a liberalizmus politikai filozófiája, a kora modern politikai és esztétikai gondolkodás, a klasszikus magyar politikai gondolkodás, kortárs esztétika és irodalomkritika.
Kiemelt publikációk:
Horkay Hörcher Ferenc: A szelídek városa (versek), Guttenberg Pál Népfőiskola - Orpheusz, Budapest, 2018.
Hörcher, Ferenc: „Tűnő varázslat”: Oakeshott a társalgás és a költészet szerepéről az emberi életben, KELLÉK: 62 pp. 79-102., 24 p. (2019)
Hörcher, Ferenc: A művészet mint vigasztalás Van Goghnál: Az irgalmas szamaritánus (Delacroix nyomán, 1890), In: Mórocz, Gábor (szerk.) A századelő gondolkodói: Válogatás Az Év Esszéi című antológia köteteiből (2002-2017), Budapest, Magyarország: Magyar Napló, Fokusz Egyesület, (2018) pp. 302-311., 10 p.
