A híradások szerint tizenhét év után újra ismeretlen József Attila-vers került elő, és a kéziratot már árverésre is bocsátották, mielőtt az életmű vezető szakértői vagy a nemzeti intézmények kéziratspecialistái megvizsgálták volna. A hitelesség kérdése tehát még eldöntetlen, de a szöveg értelmezése, az életműben elfoglalt helye ettől függetlenül is érdekes kérdéseket vet fel. Kappanyos András, a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos tanácsadója és osztályvezetője ezeknek járt utána.
Fotó: antikvarium.hu
A „József Attila Edit című ismeretlen versének kézirata” nevezetű tétel e sorok írásakor 2 600 000 Ft-on áll az online árverésén. Ritka eset, hogy egy irodalomtörténeti szakkérdés utat talál a napi sajtóba, és remek tapasztalat, hogy az egyik legnagyobb és talán legkedveltebb magyar költő újonnan felfedezett kézirata eléri a közvélemény ingerküszöbét. Az árverési tételt Bíró-Balogh Tamás tanulmánya kíséri, amely a szöveget fenntartások nélkül versnek, a Gyömrői Edit iránt táplált szerelem lehetséges első dokumentumának, és mindenképp az életmű új mérföldkövének nevezi. A szövegtárgy minősítése körül néhány nap alatt szenvedélyes és indulatos vita alakult ki, amelynek során két világosan elkülönítendő kérdés keveredett össze. Az első alapjában véve technikai: hiteles autográfról van-e szó, vagy hamisítványról. Ez a kérdés minden bizonnyal napokon belül eldől, és az irodalomtörténész szakma az érdeklődő közönséggel együtt figyeli majd a paleográfus szakértő hüvelykujját. Ha lefelé mutat (hamisítvány), akkor a második kérdést már nem is kell feltenni – bár néhány etikai probléma bizonyára felmerül majd. A felfelé mutató hüvelyk azonban megnyitná a második kérdést: mi ez, és mit kezdjünk vele.
Napjaink legtekintélyesebb József Attila-kutatója, Tverdota György előzetes véleménye szerint ez nem vers, legfeljebb verscsíra,
„olyan fogalmazvány, amely egy készülő vershez írt első nekifutásnak tekinthető. […] Nem vers tehát, hanem egy vers tervezete.”
Bókay Antal a kézirat sajátkezűségét kétségtelennek nevezi, de a minősítést Tverdotával egybehangzóan kétségbe vonja. Sárközi Éva ezzel szemben határozottan kijelenti, hogy álláspontja szerint
„a kézirat nem József Attila autográfja”, az írás „tartalmi és formai kizáró okok miatt – biztosan nem a költőé.”
Írásában lényegében azzal érvel, hogy ilyen vacak verset a harmincéves (tehát messzemenően érett költőnek tekinthető) József Attila bizonyosan nem írt, és felveti, hogy ebben a különösen komor életszakaszban a pozitív hangütés iróniát jelezhet. A filológus érvei mellé továbbiakat is sorakoztathatunk, például azt, hogy 1927 óta (vagyis a magyarországi irodalmi avantgárd kényszerű kapuzárása óta) József Attila nem írt kötött forma nélküli verset; vagy azt, hogy a kellemességet sohasem hozta összefüggésbe a lét valódi kiteljesedésével, hanem a pocsolyában fetrengő disznó vegetatív létmódjához kapcsolta (a Számvetés mellett például az Eszmélet 11. részében is). Még az is erősen kérdéses, hogy verscsírát láthatunk-e a szövegben, hiszen József Attila fennmaradt töredékei, verskezdeményei mind valamiféle kész poétikai formát, azaz verssorokat, szakaszokat alkotnak, nem holmi tematikai emlékeztetőket – egyébként pedig feleslegesnek is látszik tematikai vázlatot írni arról, hogy valaki viszonylag jól érzi magát.
A „nem vers” felvetésre Bíró-Balogh Tamás (a telex.hu újságírójának tolmácsolásában) így reagált:
„Egy irodalmi mű esztétikai besorolásánál azt, hogy mi a vers és az úgynevezett »verscsíra« közötti különbség, eléggé nehéz uniformizált szabályrendszerbe kényszeríteni, legtöbbször egyéni megítélés kérdése […] Vannak kidolgozottabbak, vannak alkalmiak, vannak rögtönzések, de mindegyik vers, melyeknek persze más-más a szerepük az életműben.”
Vers helyett valójában inkább lírai költeményt kellene mondanunk, hiszen verstani szempontból ez a szöveg semmiképpen sem vers, de itt nem a metrikai rendezettségről, hanem a lírai költeményekre jellemző sajátos beszédmódról és a hozzá kapcsolódó befogadói stratégiákról van szó. Ebben az értelemben Bíró-Balogh Tamás kijelentése helytálló: bármilyen szöveg lírai költemény lehet, ha akként kerül elénk és akként olvassuk. William Carlos Williams híres This Is Just To Say című verse például egy ebédlőasztalon hagyott cédula szövege, amelyben bocsánatot kér a feleségétől, amiért megette a hűtőből a szilvát.
József Attila
Az általunk tárgyalt szöveg alatt azonban József Attila neve (valamint az 1935-ös dátum) áll, tehát ez az elsődleges kontextusa, következésképp feltételezett vers-mivoltában nem az általános „anything goes” mércének, hanem az érett József Attila mércéjének kell megfelelnie. Ez a szöveg vagy vers, vagy József Attila írta 1935-ben; a két állítás egyszerre nem lehet igaz (az persze lehetséges, hogy egyik sem igaz, de most nem ezt az ösvényt járjuk). Még József Attila alkalmi és rögtönzött versei között sincs egy sem, amelyik ennyire színtelen, tét nélküli, banális, karakteridegen volna; amelyik ennyire nélkülözne minden nyelvi és gondolati invenciót. Nem arról van szó, hogy ezúttal valami nem sikerült jól, hanem arról, hogy soha nem írt semmit (a svájcisapka-reklámokat is beleértve), ami ennyire üres. Ez csak úgy állhatott volna elő, ha maga az üresség lett volna a cél – ami persze nem lehetetlen. Az azonban végképp elhamarkodott elgondolásnak tűnik, hogy mindennek hátterében új „szerelmi fellángolás” állna, főként annak fényében, hogy az egyes azonosítható fellángolásokhoz milyen léptékű és intenzitású költemények kapcsolhatók.
Minden, amit az 1935-ös József Attiláról tudunk, ellentmond annak a feltételezésnek, hogy ő maga versként – vagy akár verscsíraként – tekinthetett volna erre a szövegre. Ha a versek sorába helyezzük, semmi sem válik értelmesebbé vagy világosabbá: nem nyílik új paradigma, nem válik pontosabbá a folyamatrajz. Az Edit című feltételezett vers nem következik semmiből és belőle sem következik semmi: hamis hang, kottafejnek olvasott légypiszok. Teljesen érthető az irodalomtörténészek reakciója, akiknek semmi kedvük egy önmagában jelentéktelen szöveglelet miatt áthangolni vagy részben átépíteni az évtizedek munkájával felépített, kipróbált, működőképes modelleket. Ugyanakkor teljesen érthető a megtalálók törekvése is, hogy minél nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak a felfedezésüknek. És van egy erős érvük: ez a datált, aláírt, címmel rendelkező, sorokra tördelt szöveg mi más volna, ha nem vers?
Gyömrői Edit. Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Ha feltételesen elfogadjuk a szöveg autográfként való azonosítását, akkor meg kellene mondanunk, hogy micsoda: állítanunk kellene egy olyan hipotézist, amellyel e szöveg létezése a „lírai költemény” létmódon kívül is megmagyarázható. Tudjuk, hogy Gyömrői Edit és József Attila kettőse ebben az időben a később kudarcosnak bizonyuló terápiás kapcsolat kezdetén jár. Tudjuk, hogy József Attila mély depressziós fázist él át. Vajon nem kézenfekvő-e, hogy (voltaképpen bármelyikük kezdeményezésére) a terápiás beszélgetésekbe bevonják a depresszió nyelvi manifesztációit, a közelmúltban írt, különösen sötét hangulatú verseket, köztük a másfél évvel korábbi Számvetést? Vajon nem lehetséges-e, hogy a Számvetés sorain végighaladva próbálják elemezni a depresszió hátterében rejlő szorongást és reményvesztést? Vajon tehet-e mást ilyen esetben a terapeuta, mint hogy éppen ezeket az összetevőket próbálja invertálni, egyenként hatástalanítani?
A felajánlott hipotézis tehát az, hogy az Edit című szöveg nem a költői kreativitás történetébe, hanem a betegség és a terápia történetébe illeszkedik. (A két történet nem mindig választható szét élesen, de József Attila esetében az értelmezői hagyomány túlságosan sokszor összemossa őket.) Lehet, hogy a költő Gyömrői közvetlen kérésére írta le, datálta és szignálta, mintegy szimbolikus fogadalomként, hogy a jövőben távol tartja magát az ilyen sötét gondolatoktól. Még valószínűbbnek tűnik, hogy a gesztus – miként Sárközi Éva is sejteti – inkább saját kezdeményezésű és ironikus színezetű. A címben megnevezett Edit azt kívánja, hogy így gondolkozzék:
„Minden pillanat / édes, kellemes […] kedvesem mosolygok.”
De ez a Bánat farkassá változott beszélőjét juttatja eszünkbe, aki mosolyogni próbál, de csak vicsorogni tud. (Vajon hogyan írhatta volna komolyan az Edit című „verset”, aki öt évvel korábban megírta a Bánatot?) Az is elképzelhető, hogy Gyömrői felvetésére kipróbálta és demonstrálta, hogy mi maradna a Számvetésből, ha kivonnánk belőle a negativitást, és groteszk, önkínzó gesztusként írta alá, hiszen versként szemügyre véve a leírt szöveget a polgári normák és a „havi kétszáz” pocsolya-kellemessége nézett vissza rá.
Talán akkor járnánk legjobban, ha a szöveg hitelesnek bizonyulna, és ez a több alternatívát megengedő magyarázat kísérné: pszichoanalitikus naplótöredék és/vagy játékos-keserű fogadalom és/vagy ironikus-technikai kísérlet a negativitás nélküli Számvetésre. Az életrajz átírására, „mérföldkőre” és „fellángolásra” valójában nincs szükség. Így is lenne értéke, de ezt nem merném forintra átszámolni.
Kappanyos András
Kappanyos András a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az intézet Modern Magyar Irodalmi Osztályának vezetője és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára.
Kutatási területe a modern magyar irodalomtörténet, a nemzetközi avantgárd művészet, a modern angolszász irodalomtörténet és a kulturális fordítástudomány.
Legfontosabb publikációi:
Bajuszbögre, lefordítatlan. Műfordítás, adaptáció, kulturális transzfer. Budapest, Balassi, 2015.
Hová tűnt a huszadik század? Tanulmányok. Budapest, Balassi, 2013.
Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról. Budapest, Balassi, 2008.
