„Csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehérpapirosról; szintúgy leolvashatod, mintha ráirnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni” – ezekkel a szavakkal tudósította Petőfi Sándor 1848. december 15-én fia születéséről barátját, Arany Jánost. Petőfi Zoltán alig több mint hét hónapos volt, amikor édesapját elveszítette, és alig több mint másfél éves, amikor mostohaapát kapott Horvát Árpád történész személyében. A kulturális emlékezetben főként hányattatott életvitele és tragikusan fiatalon bekövetkező halála rögzült. Ennek következtében számos toposz kötődik alakjához: tékozló fiúként, méltatlan örökösként, magyar Sasfiókként szokás emlegetni. Féltestvéreivel folytatott levelezése azonban egészen új oldaláról mutatja őt meg: humoros intelligenciájára és neveltetésének sajátosságaira hívja fel a figyelmet. A leveleket sajtó alá rendező Gyimesi Emese, a BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa Petőfi Zoltán születésének 174. évfordulóján öt érdekes tényt mutat be Petőfi Sándor egyetlen gyermekének életével kapcsolatban.
Nem mostohaapja, hanem nagybátyja volt a gyámja
Petőfi Zoltán nevelése nem kizárólag a Szendrey Júlia és Horvát Árpád házasságából létrejött mozaikcsalád, az anya és a mostohaapa mellett zajlott, hanem fontos szerep jutott benne olyan embereknek, akik egykor közel álltak Petőfihez. Ez összefüggésben áll azzal, hogy Szendrey Júlia kiemelten fontosnak tartotta, hogy fia tudatában legyen apai örökségének. 1850 áprilisában, amikor kétségbeesett helyzetében fiatal anyaként az öngyilkosságot fontolgatta, az akkor 16 hónapos Zoltánnak címezve írt egy búcsúlevelet, amelyet tízéves korában kellett volna megkapnia. Ebben olvashatóak a következő sorok:
„[…]midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád nagygyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól.”
Szendrey Júlia tehát ezen irányelvek mentén, az apa szellemi örökségét szem előtt tartva nevelte és neveltette Petőfi Zoltánt. Ennek keretében értelmezhető az is, hogy a kisfiú gyámjának nem a mostohaapát, Horvát Árpádot, hanem első férje testvérét, Petőfi Istvánt választotta. A gyám hivatalos kinevezésére azért volt szükség, mert 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia Petőfi összes költeményeinek ítélte 1000 forintos nagydíját, és ezt az összeget az árvaszék kezelésébe adták. Petőfi István az 1860-as években rendkívül fontos szerepet töltött be Petőfi Zoltán nevelésében és taníttatásában.
Szendrey Júlia fiúgyermekeivel (Petőfi Zoltánnal, Horvát Attilával és Árpáddal)
A piarista gimnáziumban osztálytársa volt Batthyány Lajos és Zichy Antónia fia, Batthyány Elemér
Petőfi Zoltán tízévesen lett a „pesti nagy-gymnazium”, azaz a piarista gimnázium tanulója, amelynek első osztályát az 1858/1859-es tanévben végezte el. A fiú ekkor költözött el először az édesanyjával, mostohaapjával és féltestvéreivel közös háztartásból, a Hársfa utcai otthonból a költő Garay János családjához, akiknek az iskolájával, a piaristák rendházával szemben, a későbbi Harisbazár helyén volt házuk. Szendrey Júlia Zoltán fiamnak című versében is megörökítette az első elválás pillanatát. A piaristák gimnáziumát sokáig „a magyarság váraként” tartották számon a jelentős részben németajkú városban. Ide járt többek között Vörösmarty Mihály, Katona József, Batsányi János, Verseghy Ferenc, Madách Imre, Péterfy Jenő, Eötvös Loránd és Klauzál Gábor is. Az iskola kiválóságát mutatja, hogy az ott oktató tanárok önálló könyvvel is rendelkező, publikáló, elismert tudósok voltak. Petőfi Zoltán osztálytársainak névsora is figyelmet érdemel, hiszen többek között gróf Batthyány Elemér, az 1849-ben kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnök és Zichy Antónia fia is a diáktársai közé tartozott.
Petőfi Zoltán gimnáziumi tanulmányait végigkísérte egy sajátos kettősség: magántanulóként sikeres diák volt, de a nyilvános oktatás során – amikor tanulótársai és tanárai is tudatában voltak származásának – rendszerint hanyagnak bizonyult. A negyedik osztályban Zoltán még „kitüntetéssel első rendű” bizonyítványt szerzett, az ötödik és a hatodik osztályt azonban már nem magántanulóként végezte, és ez a teljesítményén is nyomot hagyott: több tárgyból csak „elégséges” minősítést kapott, sőt a hatodik, 1863/1864-es tanév végén görög nyelvből elégtelent. A görög nyelv tanára az osztályban éppen az igazgató, a klasszika-filológus Szepesi Imre volt, akit Horvát Árpád személyesen is ismert. A tizenhat éves fiú ezután tűzte ki célul azt, hogy gazdatiszt lesz, és 1864 augusztusában került gyakornokként Petőfi István mellé. Nagybátyja 1858-tól a Békés megyei csákópusztai uradalmat Batthyány Lászlótól bérlő Geiszt Gáspár birtokának ispánja (1863-tól tiszttartója, 1864-től már jószágigazgatója) volt. Szendrey Júlia ezekkel a szavakkal győzte meg sógorát arról, hogy a piarista gimnáziumban kudarcot vallott fia egy évig nála praktizálhasson: „Ne Zoltán álljon itt előttünk, hanem szegény Sándorunk egyetlen fia, s ne azt nézzük: mit érdemel Zoltán, hanem azt, mivel tartozunk az ő egyetlen gyermeke iránt.” Az apa emlékének megőrzése és abszolút példaképként, mérceként, mérföldkőként való prezentálása alapvetően meghatározta mind a gyermeknevelés metódusát, mind a család és a szélesebb nyilvánosság Petőfi Zoltánról folytatott diskurzusát.
Petőfi Zoltán
Színes tudósításokat írt féltestvéreinek a Békés megyei életről
Petőfi Zoltán leveleinek retorikáját meghatározta az, hogy egy vidéken tartózkodó városi fiú írta őket, aki városi testvéreit tudósította vidéki élményeiről. Ezért gyakran olyan eseményeket is színes, érzékletes magyarázatok kíséretében írt le, amelyek vidékiek között evidensek lennének, nem igényelnének ilyen hosszas leírást, így a forrás létrejötte is a fiúk specifikus élethelyzetének köszönhető. Erre jó példa 1864. december 24-én datált levelének egy részlete, amelyben a disznótor jelentését magyarázza legidősebb féltestvérének, Horvát Attilának:
„Ha nem tudnád mi az a disznótor megmagyarázom: disznó öléskor a pusztákon, falukban egy kis mulatságot rendeznek nagy vacsorával, melyben fő szerepet a kolbász (nem a plajbász) képezi; azután társas játékokat játszanak, énekelnek, beszélgetnek; egy helyen czigányok is voltak s tizenkettőig (éjfélig) táncoltunk. Az egyik ispánnál éjszaka kettőig éjfél után mulatoztunk.”
A paraszti kultúrában a disznóvágásokat a téli időszakra időzítették, ezért nem meglepő, hogy Petőfi Zoltán beszámolója szerint egész decemberben számos meghívást kaptak: „a mult hetekben a disznótorok egymást érték, s egyik nap egybe, másnap másikba valék hivatalos”. Még a tizenhatodik születésnapját is egy disznótorral egybekötve ülték meg december 15-én. Ekkor Petőfi István volt a vendéglátó, a Geiszt család tagjaival, összesen 14 fős társasággal és tokaji borral ünnepeltek:
„A születés napomon Pista bácsinál volt nagy disznótor, hol hivatalos voltak 8 úr s a Geist család itt lévő tagjai, összesen 14én voltunk a vacsoránál, ezután 3ig reggel kártyáztak az urak. – én csak 1ig voltam fenn. – Vacsora után az egészségemért egy kis tokait ittunk; mint szerettem volna ha ez estén édes testvéreim veletek mulathattam volna.”
Petőfi István arcképe a Vasárnapi Ujságban
Élénk figyelemmel kísérte a Magyar Tudományos Akadémia felépülését
Noha az 1860-as évek jelentős részét Petőfi Zoltán nem Pest-Budán töltötte, a fizikai távolság ellenére a korabeli sajtó tudósításainak és a féltestvéreivel folytatott rendszeres levelezésnek köszönhetően élénk figyelemmel kísérte Pest arculatának változásait. 1865. május 1-jén írta öccsének, a tízéves ifj. Horvát Árpádnak a következő sorokat a Magyar Tudományos Akadémia frissen elkészült épületéről:
„Elkészült már az Academia palotája, s bár nem lakom is Pesten, mégis láttam, t. i. a »Vasárnapi Ujságból;« azt is olvastam hogy minden Academicusnak külön széke van, a melyre az illető neve vésetik, s ha meg hal, az utána következőé, majd ha meghal Toldi Ferencz, kitudja nem lesz-e Toldi neve után vésve: ifj Horvát Árpád!!”
A korszak jelentős tudósa, a „magyar irodalom atyjaként” számontartott Toldy Ferenc akadémiai utódjaként vizionált kistestvér képe felhívja a figyelmet a báty játékos kedvességére. A gyermekek levelezésében már a korábbi hónapokban is többször felmerült az Akadémia témája.
„Á propos: academia! hallottam hogy Arany János academia titkára, s ennek igen örülök, s hiszem hogy erre méltóbbnak kivüle alig találtak volna valaki mást”
– írta Petőfi Zoltán 1865. február 7-én. Ez a mondat a személyes kötődés és tisztelet jelentőségére is felhívja a figyelmet, ugyanis Arany János a keresztapja volt.
Horvát Árpád
Édesapja szobrára bízta színészi keresetét
Petőfi Zoltán alakját számos kortársa megörökítette visszaemlékezéseiben: többek között Blaha Lujza, Jászai Mari, és a Szendrey Júliáról később életrajzot író Szana Tamás is. Az utóbbi egy olyan történetet jegyzett fel debreceni tartózkodásának időszakából, amely kiválóan érzékelteti, mit jelenthetett az árvaság élménye Petőfi Zoltán számára. Szana Tamás visszaemlékezése szerint 1867 tavaszán a debreceni Bloksay kávéházban ismerkedett meg a fiúval, aki ekkoriban színész szeretett volna lenni. A debreceni színház intendánsa hamarosan szerződtette is. A visszaemlékezés leghangsúlyosabb eleme a fiú apja emlékére vonatkozó reflexióinak hangsúlyozása: elmondta, hogy megkereste saját szülőházát, idézte Petőfi erre a helyszínre is utaló, Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című írását, hozzá hasonlóan jelölte ki életcélját („apja példájára szeretne színész lenni”), miatta nem félt még a nélkülözéstől sem („A nélkülözés nem riaszt vissza, nélkülözött az apám eleget, mi jogon követelhetnék én jobb sorsot?”). Szana Tamás szövegének legemlékezetesebb eleme azonban kétségtelenül az a jelenet, amikor Petőfi Zoltán a kávéházi asztalnál kijelenti, hogy a színészi fizetéséből megmaradt összeget apja őrizetére bízza:
„A mi Zoltánunk nem képletekben beszélt, amikor azt mondta, hogy atyjának őrizetére bízza fizetéséből megmaradt egypár forintját. A valót, ha jól emlékszem az öreg Dózsa derítette ki, akinek föltűnt, hogy Zoltán fizetés előtt mindig átszaladt a színházhoz, de pár perc múlva már visszajött kiegyenlíteni a számláját. Eleinte azt hitte, hogy kölcsönt megy kérni valakitől, de amikor megtudta, hogy a színháznál senkinek sem tartozik, egy napon utána lopódzkodott, hogy távozásának titkát kifürkéssze. A debreceni színház előcsarnokának egyik fülkéjét Petőfi Sándor szobra díszíti. Dózsa e szobor előtt találta Zoltánt, a talapzat mögött kotorászva.
- Mit csinál itt öcsém? – kérdezte tőle kíváncsian.
- A kávé árát kérem atyámtól – felelte a fiatal Petőfi a legkisebb zavart sem mutatva, hogy titkát fölfedezték.
Zoltán hatosokra váltva Petőfi szobrának talapzata mögé rejtette el fizetésének maradványait, s délutánonként mindig átszaladt, hogy fölvegye a napi lénungot. Poétikus kedélye természetes dolognak találta, hogy a fiú atyja őrizetére bízza csekély vagyonkáját, s egy-két krajcárt tőle kérjen kölcsön valahányszor arra szüksége van.”
A fiú számára tehát nemcsak szimbolikus értelemben jelenthetett szobrot édesapja, akiről nem lehettek személyes emlékei, hiszen mindössze alig nyolc hónapos volt a segesvári ütközet idején. Hétköznapi tapasztalatai közé tartozhatott az az élmény, hogy apjának kultikus tisztelettel övezett alakja kortársainak kívánságára a jelenben és a jövőben szoborként ölt testet. Szűkebb és tágabb környezetének pedig egyaránt az volt a határozott és rendszeresen kifejezett elvárása felé, hogy méltó legyen ahhoz az eszményhez, amelyet apja emléke képvisel.
Az utókor nemcsak nem tudott kilépni ebből a narratívából, hanem kifejezetten a méltatlanság toposzát erősítette meg. Kosztolányi Dezső 1910-ben – Déri Gyula Petőfi Zoltán-életrajzának apropóján – apja igénytelen paródiájának nevezte, s így foglalta össze, hogyan látja az ő kora a költőóriás gyermekét:
„Ma csak áldozatot látunk benne, egy törékeny, beteges trónörököst, aki nem bírta el apja nehéz koronáját, s lassan és szomorúan vergődött a sírig.”
A személyével foglalkozó diskurzus sajátossága, hogy Petőfi Zoltán történetében egy „sajátos jellemhiba,” egy szélsőségesen extrém eset történetét láttatja, és a „Sasfiók”, valamint a „trónörökös” toposzokon keresztül azt sugallja, hogy a fiú életútja csak kortalan történetekkel, a „nagy emberek” gyermekeinek általában véve is tragikus sorsával rokonítható. Ennek hátterében a Petőfi-kultusz működésének logikája figyelhető meg, amely teljes mértékben páratlannak tekinti a költőt, ezért egészen más előjellel, de páratlannak tekinti „Zoltánka” sorsát is. Holott bizonyos mértékig generációs élmény lehetett az a tapasztalat, amely Petőfi Zoltán élettörténetében olyan feltűnően megnyilvánult: a 48-as apák nemzedékét követő fiúk nemzedékének nem volt lehetősége olyan nagyszabású és nagy hatású cselekedetek végrehajtására, mint a szüleik generációjának, vagyis nem volt módjuk „méltónak” lenni ahhoz a szerepmintához, amelyet példaképként állítottak eléjük. 1848/1849 öröksége tehát nemcsak felemelő, hanem terhes örökséget is jelenthetett Petőfi Zoltán generációja számára.
Gyimesi Emese
Gyimesi Emese a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Fő kutatási területe a 19. század közepének kultúrtörténete és társadalomtörténete, különös tekintettel a családtörténet, az életmód- és a várostörténet metszéspontjaira. 2010 óta kutatja Szendrey Júlia családjának kéziratos hagyatékát.
A cikk témájával kapcsolatos három legfontosabb publikációja:
- Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840–1870. (Magyar Családtörténetek: Források II.) Budapest, 2019.
- The Stepfamily from Children’s Perspectives in Pest-Buda in the 1860s, Hungarian Historical Review, 2020/4., 693–724.
- Mozaikcsalád gyerekszemmel – Családi identitás és térhasználat Szendrey Júlia gyermekeinek levelezésében, in: Erdélyi Gabriella (szerk.), Érzelmek és mostohák: Mozaikcsaládok a régi Magyarországon, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019, 241–263.
Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában
