Az 1870-es évektől már bizonyíthatóan nem vagy alig létező galíciai zsidó bevándorlás kérdése miként és miért merült fel újra és újra a hazai politikai vitákban? Elsősorban erre a dualizmus korát és a Horthy-kort egységbe fűző kérdésre kereste a választ Konrád Miklós tudományos főmunkatárs a BTK Történettudományi Intézetben 2022. október 25-én megtartott A galíciai zsidó bevándorlás a magyar politikai diskurzusban 1840–1944 című előadásában. A téma előtörténétnek reformkori szakaszát az előadó mutatja be a BTK Ismerettárában.
A modern magyar zsidóellenes előítéletesség és antiszemitizmus mentális univerzumában a Galíciából vagy Galícián keresztül Lengyel-Oroszországból Magyarországra „beözönlő” – de legalábbis „beszivárgó” – zsidó központi helyet foglalt el. A reform- és dualizmus kori vád szerint az elmagyarosodni nem hajlandó, ám vagyonra törő galíciai zsidó kocsmáros és szatócs taszította alkoholizmusba, döntötte nyomorba, majd kényszerítette végül kivándorlásra a falvak népét. A Horthy-kori vád szerint a Tanácsköztársaság élén a fajiságából következően magyarrá válni képtelen, ám immár politikai hatalomra szomjas „kazár” vetette rabigába a magyar nemzetet.
Az, hogy a kaftános, szakállas, pajeszos zsidók az évszázados előítéletek és irracionális félelmek kitüntetett tárgyai voltak és maradtak, nem meglepő. Az viszont már jóval inkább, hogy a galíciai zsidó bevándorlókat ostorozók már a dualizmus korában is olyanok ellen emelték fel szavukat, akik lényegében nem léteztek. A keleti zsidó bevándorlás ugyanis az 1860-as évek végére jószerivel teljesen elapadt.
A történet bevezető fejezetét azonban azok az évtizedek alkotják, amelyek során a galíciai zsidó bevándorlás nagyon is létezett! A következőkben ennek az előtörténetnek a reformkori szakaszát mutatom be.
Bálint Endre: Öreg zsidó (tempera, papír, 1937) Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
A török hódoltság, majd az ország Habsburg visszafoglalása a 17. század végére felszámolta a hazai zsidóságot, amely a 18. századtól a bevándorlás révén formálódott újra. A keleti zsidók tömeges bevándorlása Lengyelország első, 1772-es felosztása után indult meg a Habsburg Birodalom részévé vált Galíciából. 1787 és 1850 között a hazai zsidóság 80 ezerről 340 ezer főre növekedett. A bevándorlók először a határmenti nemzetiségi többségű megyékben telepedtek le, zömében falun, mivel a városokba a zsidók 1840-ig csak korlátozottan költözhettek be. A bevándorlók urbanizációja, és ezzel párhuzamosan a zömében magyarok lakta belső megyékbe vándorlása ezután vette kezdetét.
Nem véletlen, hogy a zsidók helyzetét érintő országgyűlési vitákban a zsidó bevándorlás ekkortól vált központi témává. Az 1839–1840-es országgyűléstől kezdve a zsidó bevándorlás szabályozása az összes rendi országgyűlésen felmerült. A zsidók emancipációjának, illetve bevándorlásuk törvényes korlátozásának a kívánalma tehát egyidejű volt – éspedig nyilvánvalóan az emancipáció ügyének kárára. Az 1840-es évek folyamán a zsidóknak a nem nemes lakosokkal való egyenjogúsítása egyre vesztett népszerűségéből, s ennek egyik oka kétségkívül az ekkor még valós és jelentős zsidó bevándorlás volt.
Az 1839–1840-es országgyűlésen az alsótábla nagy többséggel megszavazott egy emancipációs javaslatot, amelyet a csak részleges engedményekre hajlandó főrendek elutasítottak. Viszont megtoldották az engedményeket azzal a javaslattal, hogy csak azok a külföldi zsidók telepedhessenek le, akik vagyonuk, szakmájuk vagy ismereteik révén az ország hasznára válhatnak. A bevándorlásra vonatkozó paragrafust a birodalmi egységet képviselő uralkodó elvetette, így az nem szerepelt a zsidók helyzetében javulást hozó 1840. évi 29. törvénycikkben. Ugyanakkor valamilyen korlátozás mégis érvényesült. Az 1867-es emancipációs törvénnyel, vagyis az ország „izraelita lakosai” számára a keresztényekkel egyenlő polgári és politikai jogokat biztosító 1867. évi 17. törvénycikkel ellentétben A zsidókról címet viselő 1840-es törvény csak azokra a zsidókra vonatkozott, akik Magyarországon születtek, vagy itt törvényesen letelepedtek.
Ortodox zsidó férfiak egy zsidó ünnep alkalmával 1940-ben Erdélyben (Fortepan)
Az 1843–1844-es országgyűlésen az emancipációs törvényjavaslatot már az alsótábla is leszavazta. A tábla csupán egy részleges jogkiterjesztésről rendelkező tervezetet készített, amely mellé a főrendek kérésére ekkor már külön törvényjavaslatot szerkesztett „a külföldi zsidóknak az országba való beköltözésük elrendezése iránt”. Az itt szereplő letelepedési feltételek alapvetően ugyanazok voltak, mint négy évvel korábban. De ebből sem lett semmi, mivel az országgyűlés a törvényjavaslat felterjesztése után öt nappal feloszlott.
Az utolsó, 1847–1848-as rendi országgyűlésen már törvényjavaslatot sem nyújtottak be a zsidók egyenjogúsításáról. Ez aligha volt független attól, hogy a magyar történelem legnagyobb zsidó bevándorlási hulláma Varga László számításai szerint 1846 és 1850 közé tehető. Ebben az időszakban évente közel 18 ezer zsidó vándorolt be az országba, még mindig sokan Morvaországból, de többségében már Galíciából.
Pozsony, 1848. zsidóellenes zendülés
Az 1848-as forradalom kitörése után négy nappal Pozsonyban több napig tartó zsidóellenes tüntetéssorozat kezdődött. Hatására március 21-én az alsótábla Kossuth Lajos javaslatára sebtében elkészített egy végül tárgyalásra sem került törvényjavaslatot, amelynek utolsó paragrafusa a belügyminiszterre hagyta, hogy rendeleti úton gátolja meg az „idegen zsidóknak más országokból beköltözését”.
A zsidó bevándorlás kérdése 1848 nyarán az első népképviseleti országgyűlésen is felmerült. Kállay Ödön júliusban egyénileg beterjesztett egy emancipációs törvényjavaslatot, amelynek tárgyalását az országgyűlés a következő ülésfolyamra halasztotta, mert úgy vélte, hogy azt megelőzően a letelepedésről és honosításról kellene törvénykezni.
Pozsony, az első népképviseleti országgyűlés, 1848
Az első magyar állampolgársági törvényt azonban csak 1879-ben szavazták meg. Ennek hiánya magyarázza, hogy a szegedi nemzetgyűlés utolsó, 1849. július 28-ai ülésén, a világosi fegyverletétel előtt tizenhat nappal megszavazott emancipációs törvény is csak azoknak a „Mózes vallású” lakosoknak adott egyenlő jogokat a keresztényekkel, akik Magyarországon születtek, vagy itt törvényesen megtelepedtek.
A szabadságharc bukása miatt érvénybe nem lépett törvény indoklásában Szemere Bertalan belügyminiszter ezt kimondottan azzal a törekvéssel igazolta, hogy „a bevándorlási roham mérsékeltessék”. További érvként kiemelte, hogy „idő kívántatik arra is, míg a törvényesen megtelepedettek a nemzeti és keresztyén élettel összesimulnak”. Ekkor hangzott el tehát legelőször az a következő évtizedekben visszatérő, még az első zsidótörvény vitáján is felbukkanó érv, miszerint a galíciai zsidók betelepedése azért káros, mert megnehezíti, illetve megakadályozza a régebben letelepedett, már „honos” zsidók asszimilációját.
Úgyszintén a reformkor alkonyán és keleti zsidó bevándorlók apropóján jelent meg az a „jó” versus „rossz” zsidó közötti éles szembeállítás, amely ezután a zsidókról folytatott hazai viták állandó elemévé vált, majd a Horthy-kor hivatalos diskurzusában mondhatni dogmává merevedett. A szembeállítást első ízben Kossuth Lajos hozta fel az alsótábla 1847. december 11-ei ülésén, ahol sajnálatát fejezte ki, amiért „az e vallást követő népfaj számos söpredékének vétke miatt a méltányosság megtagadtatik azoktól is, kik ezen ellenszenvre nem érdemesek”. Beszédében konkrétan Kunewalder Jónás vállalkozót említette, a pesti zsidó községnek az emancipáció elodázása miatti elkeseredésében nemsokára családostul kikeresztelkedő társelnökét, aki „méltatlannak találtatik politicai jogokra csak azért, mert, Mármarosban vagy Pozsonyban söpredék zsidótömeg van”, noha közte és „mi köztünk”, hangsúlyozta Kossuth, az egyedüli különbség abban rejlett, hogy ki-ki saját templomában imádta a Mindenhatót.
Kunewalder Jónás (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)
Amint az idézetből kitűnik, a szembeállítás arról is szólt, hogy a „rossz” zsidók által kiváltott ellenérzést a „jó” zsidók is megszenvedik. Ez a gondolat szintén folyamatosan visszatért a dualizmus korában. Ám ami Kossuthnál őszinte sajnálkozásnak tűnt, az később inkább a „jónak” minősített zsidókhoz intézett figyelmeztetésnek hangzott, hogy már csak ezért is jobban teszik, ha megtagadnak minden szolidaritást „rossznak” ítélt hitsorsosaikkal.
A „jó” versus „rossz” zsidó szembeállításának történetéhez a kezdetektől hozzátartozott a kettő közötti különbség összemosása is, így gróf Károlyi Istvánnak az alsótábla kerületi ülésén 1848 januárjában mondott beszédében, amelyben egy mondaton belül megkülönböztette, majd egy kalap alá vette a „derék zsidó családokat” és a „söpredéket”. Károlyi István beszédének további nóvuma, hogy a galíciai „söpredék” nála jelent meg először, mint olyan réteg, amely az országba tódulása után csakhamar már „glacékesztyűben s lakkos csizmában” fog járni, ami itt nem azt jelentette, hogy asszimilálódik, hanem azt, hogy a magyarok kárára vagyont és befolyást szerez.
Üdvözlet Máramarosból, képeslap, 1900-as évek
A zsidó bevándorlás korlátozására tett reformkori igyekezetek minden jel szerint közkívánalomból fakadtak. Ekkor alakult ki a félelem a keleti zsidóságnak az országra nézve potenciálisan végzetes méretű inváziójától. Ahogy Vörösmarty Mihály írta Zsidóügy című 1848. májusi cikkében:
„Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk.”
A bevándorlás korlátozásának általános óhaja fényében persze az sem meglepő, hogy ami magukat a galíciai zsidókat illeti, percepciójuk néhány ismertető jellegű leírás kivételével szinte egyöntetűen negatív volt. A leggyakoribb vád a népet anyagilag és erkölcsileg romba döntő kocsmárosokat érte. Hogy a galíciai zsidó bevándorlók zöme nyomorult szegény ember volt, ez elkerülte bírálóik figyelmét.
Zárszóként mindazonáltal kiemelném: a reformkorban kisszámú olyan politikust találunk, aki kifejezetten a zsidó bevándorlást hozta fel érvként a hazai zsidóság egyenjogúsítása ellen. Míg tehát az 1930-as évek végén a zsidótörvények indoklásai az akkorra már régóta nem létező bevándorlással igazolták a jogfosztást, az 1840-es években, vagyis a bevándorlás legnagyobb hulláma idején kevesen akadtak, akik erre hivatkozva érveltek a jogkiterjesztés ellen.
Konrád Miklós
Konrád Miklós a BTK Történettudományi Intézet Újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa, a 2022. december 1-től induló Zsidó identitások Magyarországon a 18. század végétől 1918-ig című OTKA-projekt témavezetője. Kutatási területe a magyarországi zsidóság a hosszú 19. században.
Az előadással kapcsolatos publikációi:
- A galíciai zsidó bevándorlás mítosza. Századok, 152. évf. 2018. 1. sz. 31–60.
- Elhatárolódás és vonzódás. A „galíciai zsidó” neológ percepciói a dualizmus korában. In Határ, határhelyzet, határátlépés. A határok fizikai és mentális működése, változása és emlékezete. Szerk. Kiss Zsuzsanna – Szilágyi Zsolt. Szeged – Eger, Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület – Líceum Kiadó, 2022, 199–214.
Teljes publikációs jegyzéke a Magyar Tudományos Művek Tárában.
