A humanizmus korának portréiban jelentős szerepet kapott a külső tulajdonságok megjelenítése. A fiziognómiai irodalom és a korabeli leírások kapcsolatát a magyarországi kutatás számára eddig ismeretlen forrás alapján mutatja be Békés Enikő, a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa.


Az utóbbi évtizedek történeti antropológiai és kora újkori eszmetörténeti kutatásainak köszönhetően a reneszánsz testképpel kapcsolatos vizsgálódások kiterjedtek az uralkodók ábrázolásaira, önreprezentációs módjaira is. Korábbi, a Hunyadi Mátyásról született korabeli portrék, leírások és a fiziognómiai irodalom kapcsolatát vizsgáló kutatásaimból kiindulva arra keresem a választ, hogy hasonló, alapvetően az antik biográfia- és történetírás eszköztárában gyökerező fiziognomizáló jellemzés felfedezhető-e egyéb, 15–16. századi narratívákban. Jóllehet számos írás elemzi a fiziognómia reneszánsz portréművészetben betöltött szerepét, a korszak textuális reprezentációja és a fiziognómia kapcsolatát eddig még kisebb mértékben kutatták.

A fiziognómiát a szemiotika előzményének is tekinthetjük, amennyiben a testrészeket jeleknek fogja fel, amelyekből következtetni lehet a belső tulajdonságokra. A korporális jegyek és a személyiség ilyen szoros kölcsönhatásába vetett hit évszázadokon át, mondhatni a 19–20. századig a tudományos diskurzus részének számított. A módszert Arisztotelész határozta meg az Analytica Priorában, és a peripatetikus iskola köréből kerülhetett ki az első ismert görög fiziognómiai kézikönyv, a korábban Arisztotelésznek tulajdonított Physiognomonica ismeretlen szerzője is, amelynek mintájára a későbbi traktátusok születtek. A fiziognómiai gondolkodásmód a kezdetektől fogva része volt a jósló asztrológiának, a medicinának, később pedig egyre inkább előtérbe került a morálfilozófiában betöltött szerepe, nem véletlenül jelenik meg az államférfiak, uralkodók számára hasznos ismeretek között már a középkori Secretum secretorum című királytükörben is. A fiziognómia tanításai jelentős hatást gyakoroltak a képzőművészetre is, így születtek a festők, szobrászok számára írt kézikönyvek.

A humanista művészetelmélet alapvetően a „megszólalásig hű” ábrázolásmód antik esztétikai mércéjét dicsőítette, ugyanakkor az ókori irodalom mintájára gyakran toposzokból építkezett, ehhez szolgált kiindulópontul a fiziognómia is. Az antik szövegekben retorikai elemként jelentkezhet a külső leírása, és a humanista igénnyel íródott művek is átveszik ezt a reprezentációs eljárást. Ahogy Hans Belting fogalmazott:

„A reneszánszban […] a test cselekvőként és nem puszta kellékként lépett színre. E retorikai szerepében vált a művészet témájává…”[1]

Ennek megfelelően felértékelődött a szövegekben a külső kinézet leírásának funkciója, amely megidézi a szóban forgó személyt testi mivoltában is, minden egyéb esztétikai, társadalmi és kultúrantropológiai koordinátájának megtartásával. Nem elhanyagolható szempont továbbá a leírások kommemoratív szerepe sem, a szövegbe írt test hasonlóan működik, mint azok az életnagyságú fogadalmi viaszszobrok, amelyeket a 14. századtól kezdve helyeztek el a firenzei családok a Santissima Annunziata templomban. Ezek sajnos nem maradtak fenn, de stílusukról képet alkothatunk hasonló ábrázolások, mint például Lorenzo de’ Medici vagy Giovanni de’ Medici kardinális (a későbbi X. Leó pápa) terrakotta büsztjei alapján.

medici terrakotta buszt1. Lorenzo de’ Medici terrakotta büsztje, 16. század eleje. (Forrás: Wikimedia Commons)
2. Giovanni de’ Medici terrakotta büsztje, 1512 körül. (Forrás: collections.vam.ac.uk)

A viaszképmásokhoz hasonlóan ezek is feltehetően közvetlenül a modellről vett öntvény segítségével készültek, erre enged következtetni realista, aprólékosan élethű kidolgozásuk. A test külső reprezentációját egy másik médium képviseli az arcképet ábrázoló metszet formájában például Paolo Gioviónak a híres emberek humanista kultuszának jegyében fogant életrajzgyűjteményében, ahol a portrék teszik teljessé a biográfiát, és fordítva. 

3 3. Hunyadi Mátyás portréja Paolo Giovio Elogia virorum bellica virtute illustrium… című művéből, 1575. (Forrás: Wikimedia Commons)

A magyarországi kutatás figyelmét eddig elkerülte az a forrás, amely Ippolito d’Estét, Aragóniai Beatrix unokaöccsét, esztergomi érseket (1487–1497) idézi meg.

4 54. Raffaello Santi: Ifjú képmása (Ippolito d'Este?), 1502–1505 körül. (Forrás: artmagazin.hu, Szépművészeti Múzeum)
5. Ippolito d’Este képmása, 16. század első fele (Forrás: Wikipedia)

A részletes leírást Mario Equicola De opportunitate című, 1507-ben keletkezett és az Arisztotelész-kommentátor, filozófus Agostino Nifónak dedikált latin nyelvű dialógusában olvashatjuk, amely egy, a szerző szerint Ippolito d’Este által használt impresáról (emblémáról) szól. Equicola 1508-tól Isabella d’Estének, Mantova márkinőjének tanáraként és titkáraként szolgált, de már korábban diplomáciai feladatokat látott el Ippolito d’Este kardinális megbízásából. A dialógusban négy szereplő a megfelelő alkalom megragadásáról beszélget, így kerül szóba az impresa, amelyen egy sólyom mérlegszerű óraszerkezetet tart a csőrében, utalva az olasz mondásra: falcon tempo, azaz fal(lo) con tempo (a megfelelő időben cselekedni). A dialógus egy másik része pedig az impresa kapcsán arról értekezik, hogyan képesek magasztosabb eszmét közvetíteni a különböző szöveges vagy vizuális médiumok, mint például a hieroglifák, vagy éppen az impresák, ezért a szöveg az egyik legfontosabb korabeli művészetelméleti dokumentumként is értékelhető. Ebben a kontextusban értelmezendő Ippolito portréja is, a beszélgetőpartnerek ugyanis többek között arra vezetik vissza tehetségét, hogy mindig meg tudja ragadni a megfelelő alkalmat.

A szerző Ippolito laudációja során, hasonlóan Suetonius császáréletrajzaihoz, párhuzamba állítja a külső jegyeket és a belső erényeket, amelyek teljes összhangban állnak egymással: kiemeli méltóságát, finom arcvonásait, izmos testalkatát, valamint bőkezűségét, műveltségét és hitét, mindazokat az erényeket, amelyekkel a hasonló rangú férfiakat a korban jellemezni illett. Ezt részletesebb leírás követi, melyben Equicola Augustus császár arcához hasonlítja Ippolito derűs és nyugodt tekintetét, Homérosz Pallaszához pedig szürkéskék szemét. Tekintete ragyogó és csillogó, arca kiegyensúlyozott és szeretetre méltó. Teste vaskos, de nem elhízott, beszéde illedelmes, nem hahotázó. Vállai és mellkasa szélesek, lábai izmosak, de ezeknél, teszi hozzá a szerző, még többet számít bölcsessége, tettrekészsége.

A jellemzés természetesen toposzokból építkezik, hasonlóan ragyogó szeme és széles válla van például Mátyás királynak is Galeotto és Bonfini leírásaiban. Mindezeknek többek között Plutarkhosz és Suetonius voltak a forrásai. Ha összevetjük ezeket a jegyeket a pszeudo-arisztotelészi Physiognomonicával, akkor láthatjuk, hogy a ragyogó szem, nem meglepő módon, az okos, tehetséges és nemes emberek jellemzőjeként szerepel.[2] Ritkaságnak számít a szürkéskék szemszín említése, portréin is inkább sötétebb szemekkel ábrázolják Ippolito d’Estét. Mindenesetre találhatunk olyan helyet a fiziognómiai irodalomban is, ahol ez a szemszín is a férfiasság jele, mint például Anonymus Latinus traktátusában.[3] Ennek a jegynek a dekódolásában maga a kontextus is segítségünkre lehet, ugyanis a szerző Pallasz Athénéhoz hasonlítja Ippolitót, vagyis ez a szemszín a bölcsesség jelenként is felfogható. A „kiegyensúlyozott és szeretetre méltó arc” pedig párhuzamba állítható Aenea Silvio Piccolomini híres embereket bemutató De viris illustrisának soraival is, aki Luxemburgi Zsigmond császárt méltatta hasonló szavakkal: „Az uralkodó elegáns volt, egész testében szép, és maga az arca is méltónak tűnt az uralkodásra.” Ha pedig összevetjük Equicola leírásának további elemeit Ippolito festett portréival, akkor felfigyelhetünk a ’kifinomult szaglású’, átvitt értelemben ’éles eszű’ jelentésű sagax jelző és a kutyaszerű, hosszú orr közötti párhuzamra is. Az intelligenciát szimbolizáló, kutyáéhoz hasonló orr ábrázolásaira több képzőművészeti analógiát is találhatunk, többek között a zoológiai fiziognómia reneszánsz kori képviselője, Giovanni Battista della Porta metszetekkel illusztrált művében, de Tiziano A Bölcsesség allegóriája című festményén is kutya szerepel az ifjú attribútumaként.

6 76. Giambattista della Porta: De humana physiognomonia, 1586. (Forrás: www.nlm.nih.gov)
7. Tiziano, A bölcsesség allegóriája, 1550 körül. (Forrás: www.nationalgallery.org.uk)

Ezek a 21. században már naivnak, áltudományosnak tűnő, a modern pszichológiát, orvostudományt megelőző nézetek inkább megmosolyogtatónak hatnak, ugyanakkor máig gondolkodásunk részét képező sémaként működnek, hiszen manapság is előfordul, hogy politikusokat frizurájuk vagy éppen öltözködésük miatt kritizálnak. 

8 98. Boris Johnson, brit politikus, az Egyesült Királyság miniszterelnöke 2019 és 2022 között. (Forrás: www.politico.eu
9. Sanna Marin, Finnország miniszterelnöke (Forrás: todaytimeslive.com)

A humanista szövegek esetében azonban úgy tűnik, még jelentős szerepet töltött be a külső jegyek méltatása vagy éppen elmarasztalása, ami magyarázható részben magával a fiziognómiai tanok népszerűségével, részben pedig az antik irodalomban gyökerező szövegalkotói eljárásokkal.

Békés Enikő


bekeseniko 2022Békés Enikő a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a magyarországi, itáliai humanizmus és neolatin irodalom, a kora újkori eszme- és tudománytörténet, a fiziognómiai irodalom és képzőművészet kapcsolata.

Kiemelt publikációi:

  • Békés Enikő, “The Physiognomy of Apostle Paul: Between Texts and Images.” In The Body as a Mirror of the Soul: Physiognomy from Antiquity to the Renaissance, edited by Lisa Devriese, 37–55. Leuven: Leuven University Press, 2021.
  • Békés Enikő, Kasza Péter és Kiss Farkas Gábor, szerk. Latin nyelvű udvari kultúra Magyarországon a 15–18. században. Convivia Neolatina Hungarica 4. Szeged: Lazi, 2021.
  • Békés Enikő, “From King Matthias to Lorenzo de’ Medici: Galeotto Marzio’s Astrological Works and his Dedicatees”. In De Frédéric II à Rodolphe II. Astrologie, divination et magie dans les cours (XIIIe-XVIIe siècle), 295–312, textes réunis par Jean-Patrice Boudet, Martine Ostorero, Agostino Paravicini Bagliani. Micrologus 85. Firenze: SISMEL–Edizioni del Galluzzo, 2017.
  • Békés Enikő. Asztrológia, orvoslás és fiziognómia Galeotto Marzio műveiben. Humanizmus és reformáció 35. Budapest: Balassi Kiadó, 2014.
  • Békés, Enikő. “Physiognomy in the Descriptions and Portraits of King Matthias Corvinus”. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae 46, 1–4. sz. (2005): 25–49.

Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában. 


[1] Hans Belting, „A test képe mint emberkép”, in Kép-Antropológia. Képtudományi Vázlatok, ford. Kelemen Pál, 101–132 (Budapest, Kijárat Kiadó, 2003), 117.

[2] Cap. 13, 15, 68.

[3] Cap. 5.