Gróf Károlyi István az ősi, ám már régebb óta mellőzött nagykárolyi kastélyt 1893 és 1896 között pazar formában átépíttette. Az épület a Loire völgyi francia kastélyokat felidéző, új külsőt kapott, belsejében tágas csarnokot alakítottak ki. Ezzel a korabeli Magyarország egyik legnagyobb szabású kastélyépülete jött létre. Ki volt Károlyi István, és miként került sor a nagy átépítésre? Sisa József, a BTK Művészettörténti Intézet tudományos tanácsadója cikkében e kérdésekkel foglalkozik.
Nagykárolyon, a távoli Szatmár megyében áll a Károlyiak egykori kastélya. Eredetileg vár volt, itt szállt meg 1708 februárjában Rákóczi Ferenc fejedelem. A régi épületet – a Rákóczi-szobát magában foglaló rész kivételével – lebontották, és helyén 1793–94-ben egyemeletes, belső udvaros kastélyt építettek klasszicizáló késő barokk stílusban.
A nagykárolyi kastély az átépítés előtt (Éble Gábor: A Károlyi grófok nagykárolyi várkastélya és pesti palotája. Budapest, 1897.)
A várat, illetve a kastélyt a Károlyi család nemzedékeken keresztül lakta, míg Károlyi József (1768–1803) három fia, István, Lajos és György hátat nem fordított neki. Ők az ország középső részén telepedtek meg. A vidéki kastélyépítéseket városi paloták létesítése kísérte Pesten. Így jött lére a Nemzeti Múzeum mögött, a Palotanegyedben egy kisebbfajta „Károlyi-univerzum”.
A család következő generációjának tagja, gróf Károlyi István (1845–1907) visszatért a családi predikátumot (nemesi előnév – a szerk.) adó ősi fészekbe. A dualista korszakban rohamtempóban kiépülő vasúti hálózat jóvoltából – egy mellékszárny Nagykárolyt is érintette – a távolság már nem is jelentett akkora gondot. Gróf Károlyi István a magyar arisztokrácia egyik vezéregyéniségének számított: a Nemzeti Lovardának és egyúttal a Nemzeti Casinonak, vagyis a legfelsőbb körök két elit intézményének az elnöke volt, sok éven keresztül országgyűlési képviselőként tevékenykedett. A korszak embere benne találta meg azt a személyt, akiben egy példaadó főnemes külső és belső tulajdonságait idealizált formában tükröztethette.
A Vasárnapi Ujság így írt róla:
„Derék, daliás főúr, elegáns gavallér, jó gazda, aki éppúgy otthon van a mezőn, az erdőben, mint a szalon parkettáján, kitűnően kezeli a fegyvert, jól üli meg a lovat, s a vad, amelyet fegyverével célba vesz, ritkán menekül meg. Emellett cselédeinek valóságos apja, tisztviselőinek igazságos főnöke, s a magyar ipar buzgó mecénása.”
A felsorolt jellemzők szorosan összefüggenek egy kastélytulajdonostól megkívánható tulajdonságokkal, egyáltalán a kastélyhoz kapcsolódó életformával. Ennek fontos eleme, hogy a birtokain jól gazdálkodik, ezen kívül jó táncos és jó vadász – vagyis a kastélyélet főbb szórakozási formáiban otthon van –, a kastély és a birtok személyzetének irányítását is kitűnően végzi, és nem mellesleg jó hazafi.
Gróf Károlyi István (Vasárnapi Ujság, 1907. 32. sz.)
Mielőtt Károlyi István a nagykárolyi kastély felújításába fogott volna, Budapesten építtetett új palotát. A helyszín természetesen a Palotanegyed, ahol a család két másik tagjának már állt díszes lakhelye. Neki már csak olyan telek jutott, amely utcasorban helyezkedik el, a Múzeum utca 15. szám alatt. Ez átmenő telek volt, a túlsó oldala a mai Reviczky utcára nézett. Azonban Károlyi nem kisebb építészeket bízott meg pesti palotája felépítésével, mint Ferdinand Fellner és Hermann Helmer. A bécsi építészpárost monarchia-szerte elsősorban mint színházépítő-specialistákat tartották számon – az ő alkotásuk Budapesten többek között a Vígszínház –, de nem zárkóztak el exkluzív paloták tervezésétől sem.
Így jött létre 1881–83-ban Károlyi István neobarokk palotája, ahol Fellner és Helmer nem tagadták meg magukat. Az épület kőből faragott homlokzata nem nélkülözi a nagyvonalú, mondhatni teátrális elemeket, s belseje grandiózus, faburkolatos központi csarnokot rejt magában. A bécsi tervezők egy fiatal, Szászországból származó építészt, Meinig Arthurt küldték Budapestre a kivitelezés felügyeletére. Meinig ezután Magyarországon maradt, és főúri paloták és kastélyok építésére szakosodott. Tíz évvel később őt bízta meg Károlyi István nagykárolyi kastélyának megtervezésével.
Gróf Károlyi István budapesti palotája (Sisa József felvétele)
A kastély átépítése 1893-ban indult, amikor is költségeit több mint egymillió forintra becsülték. Ez a tekintélyes summa akkor egy középület árának felelt meg. Az 1896-ben befejeződött munkálatok során a régi kastélyhoz kúpos tetejű tornyokat, lapos tetejű, lőréses bástyákat és más bővítményeket toldottak, és architektúráját átformálták. Így vált a lényegében négyzet alaprajzú épület tömege festőien mozgalmassá.
Az átalakításkor a régi épület hátsó szárnyát lebontották, hogy helyére a belül kialakított nagycsarnok csúcsíves ablakokkal áttört hátsó falát építsék fel. A középkori illúzió teljessé tételére a kastély körül részben száraz, részben vizesárkot alakítottak ki.
A nagykárolyi kastély főhomlokzata (Szalon Újság, 1903. 12. sz.)
Az épület belsejében az egykori árkádos udvar lefedésével hozták létre a nagycsarnokot, vagy másképp átriumot. Az ilyen kétszintes csarnokok a 19. század második felének palota- és kastélyépítészetében divatosnak számítottak Magyarországon. Az angol építészetből került át hozzánk; a szigetországban hagyományosan létezett a „hall”, amely az épületen belül mind a közlekedés, mind a társadalmi élet legfőbb színtere volt.
A nagykárolyi átrium a magyarországi historizáló kastélyépítészet legtágasabb tere volt. Nem véletlen, hogy a Borovszky-féle vármegye-monográfia külön beszámolt róla:
„Egyik falát három remek, nagy, csúcsíves ablak emeli. Ezek világítják ezt az impozáns átriumot. Mennyezete magyaros, tulipános modorban fából készült. Lépcsőjének, amely két vörös márványoszlopon is nyugszik, és képekben, agancsokban bővelkedő folyosójának karfáját egymás mellé sorakozó, gondosan esztergályozott orsós lábak alkotják. Berendezése angol, kivéve néhány műtárgyat s szebb darabot, úgymint a két olasz márványkandallót, a címerből vett oroszlánokkal, az értékes vázákat és az azokat tartó oszlopokat stb. Pálik festményei is díszítik ezt a hatalmas, ritka és szép művészies fényűzésre valló átriumot, meg régi becses festmények, valamint Rákóczi-korabeli lobogók. Padozata mozaik s részben szőnyeggel fedett.”
A nagykárolyi kastély átriuma (Szalon Újság, 1903. 12. sz.)
De nem érdektelen az arcképekkel és történelmi ereklyékkel díszes további helyiségek leírása sem:
„Haladjunk föl immár a lépcsőn és tekintsünk be az elhunyt István gróf lakosztályába. Az írószobában különösebben fölemlítésre méltó a Rudolf trónörökös Benczúr festette arcképe, amit ő fensége küldött halálát megelőző karácsonykor a grófnak ajándékba.
Ebből a lakosztályból nyílik a grófné tágas szalonja. Bútorzata és kárpitja virágos mintás. Érdekes régi családi szekrények is találhatók benne és egy felettébb nagybecsű festmény, Mária Terézia arcképe, amit ő maga adott gróf Károlyi Antalnak, hívséges hős generálisának. E fogadó terem erkélyéről pompás kilátás esik a kertre, szökőkutakra, színes szőnyegágyakra, avatott kezek remekeire.
Nem szólva a számos többi szobáról, a melyek mind rendre ízlésesek, még megemlíthetjük a vörös bőrbútoros, kényelmes ebédlőt. Földszinten fekszik, s a kertbe verandaszerű, széles kőhídon jutunk ki belőle. Meg ne feledkezzünk azonban a vásártér felé néző Rákóczi-szobáról sem. Eredeti formájában van meg most is, mind a mellett, hogy átalakították a kastélyt. A fejedelem arcképe is benne függ.
Kápolnája is van e nagyszabású várkastélynak. Stílje tiszta csúcsíves. Érdekesek benne a hímzett, régi családi címerek.”
A nagykárolyi kastély kúpos tetejű tornyaival és lőréseivel a Loire-menti kastélyok világát idézi. Hogy jutott Károlyi István arra a gondolatra, hogy ilyen stílusban terveztesse rezidenciáját? Mert egyértelmű, hogy a stílusválasztás az övé volt, akkor ez magától értetődött. A kortársak ki is emelték: a kastély „gróf Károlyi István ízlése, egyenes utasítása” szerint épült.
Közismert, hogy 1870 körültől kezdve Magyarországon a neoreneszánsz stílus uralkodott, melyet utóbb a neobarokk is gazdagított. Ez alapvetően a városi építészetet jellemezte. A vidéki kastélyok azonban más utat jártak, itt az angol és a francia eredetű stílusáramlatok domináltak. Ezek egyrészt mozgalmasabbak és festőibbek voltak, másrészt inkább sugallhatták az ősi családi dicsőséget, ha úgy tetszik a feudális gyökereket, mint a polgáriasabb neoreneszánsz vagy akár a neobarokk. Nem véletlen, hogy Meinig Arthur másféleképpen tervezte városi épületeit, mint a kastélyokat: az előbbiek jellemzően neobarokk, az utóbbiak francia középkorias stílusban készültek.
A nagykárolyi kastély hátsó homlokzata (Szalon Újság, 1903. 12. sz.)
De gróf Károlyi Istvánnak más, közvetlen előképe is lehetett: gróf Andrássy Gyula, illetve az ő vidéki rezidenciája. A magyar politikai élet legtekintélyesebb alakja szintén a Loire-menti kastélyok mintájára építtette kastélyát Tiszadobon néhány évvel korábban, 1886 és 1890 között. A tervezője ki más is lehetett, mint Meinig Arthur. Itt a kortársak még erőteljesebben fogalmazták meg Andrássy szerepét: „a legkisebb részleteiben is a gróf saját terve szerint épült s Meinig a megbízott építész a legkevesebbet sem változtatott”. Andrássy nyilván megadhatta az előképeket és meghatározhatta a részleteket, a magas színvonalú, egységes épület megalkotásához azonban neki is szüksége volt profi építészre.
Mindamellett az építtetői akarat erőteljes megnyilvánulása, esetenként akár az amatőr építészkedés egyáltalán nem volt idegen a kastélyépítészet világától. Mind a tiszadobi, mind a nagykárolyi kastély műfajuk legjelesebb emlékei közé tartoznak.
Sisa József
A jelen írás Sisa József: Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora (Budapest, 2007.) című művén alapszik.
Sisa József a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, kutatócsoport vezető. Kutatási területe a 19. század építészete, a neogótika, a kastélyépítészet, a magyar építészet külföldi kapcsolatai és a kertművészet.
Legfontosabb publikációi:
The Architecture of Historic Hungary (szerk. Dora Wiebensonnal). MIT Press, Cambridge, Mass. – London, 1998.
Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora. Vince Kiadó, Budapest, 2007.
A magyar művészet 19. a században. Építészet és iparművészet (szerk.). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Osiris Kiadó, Budapest, 2013.
Publikációinak egy része digitalizált formában ezen a linken érhető el.
