„Gróf Andrássy Gyula volt miniszterelnökünk londoni visszaemlékezései abban az irányban döntötték el a kérdést, hogy a magyar állandó Országház is gót stílusban épüljön.” Miért hasonlít egymásra a londoni Parlament és a budapesti Országház? És tulajdonképpen milyen mértékben hasonló a két épület? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az írásában Sisa József, a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, a most megjelent Az Országház építése és művészete című könyv szerkesztője és egyik szerzője.
Általában evidenciának tekintik, hogy a brit és a magyar törvényhozás háza hasonlít egymásra, és hogy a budapesti Országház a londoni Parlament nyomán készült. Az építés gondolatának megszületésekor, a tervezési folyamat megkezdésekor azonban egyáltalán nem abból indultak ki, hogy a magyar Országház a brit előkép mintájára készüljön, az csak az események láncolata nyomán alakult így.
A budapesti Országház (Sisa József felvétele)
Az tény, hogy „az állandó országház építése érdekében kiküldött bizottság” – vagy más néven Országos Bizottság – beszerezte a londoni Parlament terveit az előkészületek elején, de rendelkeztek a bécsi Parlament tervével is. Jogosan úgy gondolták ugyanis, hogy a törvényhozás e két legnagyobb szabású európai épülete általános tanulsággal szolgálhat a magyar Országház építőinek. Ekkor még az angol minta konkrét követése nem került szóba, sőt a tervpályázat előkészítésével megbízott ún. kis-bizottságban Ybl Miklós a pályázati program segédleteként egy olyan alaprajzot készített, amely a bécsi Parlamenttel mutat rokonságot.
A londoni Parlament nézete. Fénykép az Országház építési irodájából (Magyar Építészeti Múzeum)
Az Országos Bizottság iránymutatása nyomán az elképzelt épület a Dunára merőleges lett volna és a folyótól egy kis park választotta volna el. Úgy tűnt, hogy a programjavaslatot 1881. december 8-i ülésén az illetékes albizottság tudomásul veszi, amikor Andrássy Gyula váratlanul egy másik indítványt terjesztett be:
„az állandó országház ne úgy elhelyezve építtessék, miként az eddigi megállapodások szerint tervezve volt, hanem oly módon, hogy főhomlokzata terasz-szerű kiképzéssel közvetlenül a Duna partján emelkedjék, amely esetben az alsó kőpart átboltozandó volna úgy, hogy ott azért a kocsi-közlekedés fönntartassék, az épület mögött pedig egy ligetszerű tér képződnék”.
Andrássy – végül is diadalra jutott – koncepciója tehát alapvetően másként határozta meg a leendő épület képét, viszonyát a folyamhoz és az egész városszerkezethez. Nem mondták ki, de előképként természetesen a londoni Parlament, az építészetileg is látványosan megfogalmazott, a Temze partján húzódó „parlamentek anyja” lebegett a szeme előtt. Ismert, hogy az ifjú Andrássy Gyula Párizsban és Londonban töltötte emigráns éveit. Az itteni élmények és tapasztalatok oly nagy hatást gyakoroltak rá, hogy amikor lehetősége nyílt, vezérszerepet vállalt a magyar főváros nyugat-európai minták szerinti fejlesztésében, urbanisztikai alakításában. Így épült meg egyebek közt a Sugárút (a későbbi Andrássy út) a párizsi Champs-Élysées mintájára. Kastélyépítéseinél is az ilyenkor szokásosnál nagyobb érdeklődést tanúsított az architektúra ügye iránt: a Loire menti francia kastélyokat idéző pompás tiszadobi kastélya a kortárs visszaemlékezés szerint „a legkisebb részleteiben is a gróf saját tervei szerint épült”. Ebbe a sorba illeszkedik az Országház, melynek megszületése körül oly eredményesen bábáskodott.
A pályázatot 1882. március 31-én írták ki, 1883. február 1-jei határidővel. A befutott húsz tervet egy albizottság átvizsgálta és véleményezte. Ezután az Országos Bizottság „beható tanácskozás” – valójában heves vita – után úgy döntött, hogy az Országház „csúcsíves (gót) stílben építtessék”. E rövid bejegyzés perdöntő elhatározást takar. A gyakorlati megfontolások, a szakvéleményben megfogalmazott sokrétű szempontok a jelek szerint nem játszottak szerepet, végeredményben egy stíluspreferencián alapuló, az épület külső megjelenését honoráló döntés született. A kívánalomnak Steindl Imre neogótikus terve felelt meg, amely nem mellesleg egy Dunához simuló épületet irányzott elő.
Rauscher Lajos: A budapesti Országház főrendiházi ülésterme. Bemutatva az 1900-as párizsi világkiállításon (Országgyűlés Hivatala)
Az Országos Bizottság szikár jegyzőkönyve nem nevezi meg, kié volt a döntő szó, de a kortársak és a későbbi visszaemlékezők jól tudták azt. Az Országház utóbb felállított építési irodájának oszlopos tagja, Steindl közeli munkatársa, Foerk (Förk) Ernő így idézte fel a történteket, mintegy fél évszázad távlatából:
„Schmidt Frigyes, a bécsi mester modern-gót alkotásai és gróf Andrássy Gyula volt miniszterelnökünk londoni visszaemlékezései abban az irányban döntötték el a kérdést, hogy mint a londoni Temze-parti parlament, a magyar állandó Országház is gót stílusban épüljön meg a Duna partján. Andrássy Gyula gróf törhetetlen energiával ragaszkodott a fiatal gót mester tervéhez”.
Steindl nagy valószínűséggel nem járt Londonban, de a Parlament épületét természetesen ismerte. A kivitelezésre felállított és általa vezetett építési irodában szintén több kiadványt és dokumentumot őriztek a jeles épületről. Foerk Ernő hagyatékában fennmaradt számos fotó, melyek gyakorlatilag biztosan az Országház építési irodájából származnak, s melyeket a fiatal építész Steindl Imre vázlataival együtt menthetett meg – ahogy ő mondta – „az enyészettől”. A fényképek közül több a londoni Parlamentet ábrázolja.
A londoni Parlament, Lordok Háza. Fénykép az Országház építési irodájából (Magyar Építészeti Múzeum)
A budapesti Országházat a folyó menti hosszanti elhelyezkedés és neogótikus architektúra kétségtelenül a nagy előképhez, a londoni Parlamenthez teszi hasonlatossá. Míg azonban a londoni épületnél annak alkotói, Charles Barry és A. W. N. Pugin az angol késő gótika sajátos variánsát, az ún. függélyes stílust választották, az épület budapesti társánál Steindl Imre az európai gótika formáihoz nyúlt vissza. Londonban a Temzére néző homlokzat sokszorosan ismétlődő elemeivel, lapos falkialakításval a horizontalizmust preferáló angol építészet régi hagyományait követi, Budapesten a tömegelrendezés dinamikus, középütt felmagasodó kupolával. Vagyis mindkét épület neogótikus, csak éppen másképp.
Alaprajzában a két épület szoros rokonságot mutat. A folyó menti elhelyezkedésből értelemszerűen adódott a hosszanti elrendezés, a két épület mérete is hasonló: a londoni Parlamenté 286, a budapesti Országházé 270 méter. Mindkét épületben hossztengelyre felfűzve, elnyújtva sorakoznak az üléstermek, a hozzájuk tartozó egy-egy társalgó, illetve középütt egy kupolás terem. Londonban ez utóbbi alapvetően közlekedő tér, míg Budapesten nagyobb méretű díszteremmé teljesedik ki.
Mindkét épületnek van egy hangsúlyos, a főlépcsőt magában rejtő kereszttengelye, de ez Londonban – a régi Szent István-kápolna kriptájának befoglalása miatt – némileg eltér a merőlegestől. A kereszt alakú elrendezés mint meghatározó alapképlet azonban mindkét esetben megegyezik. A londoni Parlament tervezőjéhez hasonlóan – aligha véletlen egybeesésként – Steindl is a folyami oldalra helyezte a könyvtárat. A magyar Országházzal ellentétben azonban az angol Parlament nem teljesen szimmetrikus; nem pusztán a kereszttengely enyhe ferdesége és az ehhez csatlakozó Westminster Hall miatt, hanem a Lordok Házával egy egységet alkotó királyi teremsor miatt is.
Steindl még egy tekintetben figyelembe vette a londoni Parlamentet, de aztán módosított az elképzelésen. Amikor az 1900-es párizsi világkiállításra vízfestmény készíttetett a két nagy ülésteremről, angol mintára a képviselőház üléseit zöld, a főrendiházét piros borítással képzelte el. Utóbb ezek egyszínű fából, kárpitozás nélkül valósultak meg. Steindl végül más szín-szimbolikát alkalmazott: a főrendiház társalgójának színvilága – utalással a teret használó „kékvérű” főnemesekre – kék, a képviselőházi társalgóé – melyet a „nép fiai” használták – piros lett.
Sisa József
Sisa József a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, kutatócsoport vezető. Kutatási területe a 19. század építészete, a neogótika, a kastélyépítészet, a magyar építészet külföldi kapcsolatai és a kertművészet.
Legfontosabb publikációi:
The Architecture of Historic Hungary (szerk. Dora Wiebensonnal). MIT Press, Cambridge, Mass. – London, 1998.
Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora. Vince Kiadó, Budapest, 2007.
A magyar művészet 19. a században. Építészet és iparművészet (szerk.). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Osiris Kiadó, Budapest, 2013.
Publikációinak egy része digitalizált formában ezen a linken érhető el.
