Milyen módszerek, milyen kutatói hozzáállás szükséges ahhoz, hogy megfelelő módon kutassuk a tájban élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az a módszertani cikk, amely Molnár Zsolt az Ökológiai Kutatóközpont, valamint Babai Dániel a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőinek szerzőségével jelent meg a napokban a Trends in Ecology and Evolution szaklapban.
Fénykép: Babai Dániel
Az angol nyelvű cikkben a szerzők az immár 15 éve zajló, a hagyományos ökológiai tudást a középpontba helyező terepkutatásaik szakmai-módszertani tapasztalatait gyűjtötték össze, szintetizálták. A hagyományos ökológiai tudás vizsgálata ugyanis számos kihívást rejt egy kutató számára: meg kell ismerni, és meg kell érteni a tájban élő ember természeti környezettel kapcsolatos tudását, tapasztalatait, és e tudás mindennapi szerepét a természeti javak használatában, amikor szántásról, kaszálásról vagy legeltetésről születik döntés.
E természetismeret kutatásához egyszerre kell biológusnak, ökológusnak és kulturális antropológusnak, néprajzosnak lennünk, hiszen a Természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, ráadásul úgy, hogy a természetismeret jelentős része nem formálódik szavakká, gyakran csak a gyakorlatban, mozdulatokban él, így nem könnyű a felszínre hozni, kutathatóvá tenni. Nem elég tehát néhány kérdést feltenni, hanem ott kell lenni, amikor ez a tudás képződik, felhasználódik, adaptálódik, megerősítést nyer vagy megkérdőjeleződik.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy ökológusok nélkül nem tudjuk kellő mélységben megismerni a tájban élő emberek ökológiai tudását. Szükség van azonban a társadalomtudósok tapasztalatára, módszereik ismeretére is, hiszen ezek nélkül könnyen felszínessé válhat egy ilyen kutatás.
A kutató is tanul, az unoka is tanul. A hagyományos ökológiai tudás leggyakrabban a családban tanulható.
Fénykép: Babai Dániel
A cikk olyan szempontokat tár az ökológusok elé, amelyek növények vagy állatok kutatása kapcsán ritkán merülnek fel. Hangsúlyozza a kutató és a helyi közösség tagjai közti bizalom és a hosszú távú kölcsönös együttműködés fontosságát. Kiemeli a különböző kultúrák és társadalmi csoportok eltérő etikai normáinak tiszteletben tartását vagy az eltérő világnézetekből fakadó eltérő természetmagyarázatok és tudásellenőrzési (validálási) módszerek kölcsönös elfogadásának szükségességét.
A szerzők remélik, hogy a hagyományos ökológiai tudás egyre szélesebb körű és elmélyülő kutatása esélyt ad arra, hogy a tájban élő emberek tudása, tapasztalata segíthesse a természeti környezet védelmét. Ahogy egy pásztor megfogalmazta: „hogy ne maradjon magára a természet!”
A hagyományos ökológiai tudás kutatásának eredményeit könyv formájában is „visszavisszük” abba a közösségbe, ahol tanultuk.
Fénykép: Molnár Ábel
A Trends in Ecology and Evolution szaklapban megjelent cikk itt olvasható.
