A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában a kutatócsoport tagja, Kovács Enikő: Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában című írását közölték.
Ledöntött pénzváltóasztal id. Hans Holbein oltárképének részletén, 1501 (Städel Museum, Frankfurt am Main)
Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában
(részlet)
„Nem tűrte, hogy a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől. Ugyanis kiváltképpen ez az oka annak, hogy a népek ínségre, szegénység veszedelmére jutnak; de így mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igaztalanság és csalás nélkül.” (ford. Geréb László) – olvasható a Képes Krónika I. Bélát méltató soraiban, amelyekből kitűnik, hogy a pénzváltókról kialakult közvélekedés már a középkorban sem volt éppenséggel hízelgő. A szükség azonban nagy úr, és a távolsági kereskedelem térnyerésével csak egyre nagyobb lett. Valamennyi saját pénzt kibocsátó hatalmasság elvárta, hogy területén az általa vert pénzeket használják. A külföldről érkező utazók, kereskedők és lovagok tehát idegen pénzeik átváltására kényszerültek. Legalábbis ez volt a törvény.
A korabeli viszonyok közepette ennek betartatása képtelenségnek bizonyult, a távolsági kereskedelem csomópontjaiként működő városokban azonban így is nélkülözhetetlenné vált az erre szakosodott üzletemberek jelenléte. A pénzváltók tehát a társadalom szerves és anyagilag egyre gyarapodó részévé váltak. Hírnevükre gyakran szolgáltak rá azzal, hogy a magasabb haszon érdekében indokolatlanul nagy váltási réssel dolgoztak. Ez történehetett 1189-ben is, amikor a Magyar Királyságon átvonuló keresztesek olyannyira sérelmezték, hogy a hazai pénzváltók megkárosították őket, hogy azt még a III. keresztes hadjáratot megörökítő krónikás sem hagyhatta szó nélkül.
