Megjelent a Világtörténet című folyóirat 2022. évi 1. száma, amelynek írásai a sorsfordító történelmi események és a koncepcióváltások összefüggéseire mutatnak rá. Cikkünkben a szerkesztő, Bíró László, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa Sorsfordító események és koncepcióváltások című bevezető tanulmánya alapján ismertetjük a kiadványt.
Közhelyszerű, hogy a történelemben szinte egyetlen állandó van: a változás. Az átalakulások megkövetelik a korábbi gyakorlatok módosítását, különösképpen háborúk, forradalmak és társadalmi robbanások után. Jelen számunkban olyan 19–20. századi elgondolásokat, koncepciókat mutatunk be, melyek hosszú, illetve rövid távon meghatározták egyrészt a nemzeti identitás kialakítását, másrészt a külpolitika szempontrendszerét.
TANULMÁNYOK
Az ausztriai osztrák-németek számára a 19. század közepétől nehezen felfogható élményt jelentett a német egységből való kimaradás, a Poroszországgal folytatott háború, illetve a kiegyezés a magyarokkal és az Osztrák–Magyar Monarchia belső rendjének kialakítása. Tarafás Imre, az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének egyetemi tanársegédje nagy ívű tanulmányában az osztrák-német identitásválság diskurzusait vizsgálja a ciszlajtániai német nyelvű értelmiség körében. Többek között vita alakult ki arról, hogy mit is jelent az Österreich, Österreicher kifejezés. A vesztes háborúk után a politikai definíciótól a nyelvi-etnikai-kulturális meghatározás felé fordultak, és teret nyert az „osztrák misszió” gondolata (bár sokan nem osztották): a nyugati civilizáció védelme és a kultúra terjesztése a Duna mentén a Fekete-tengerig. Az első világháború kitöréséig már többen önálló közösségként definiálták az osztrákokat, megkülönböztetve őket a németség többi részétől. A későbbiekben, már főképpen 1945 után, az osztrák nemzet(tudat) kialakítása során azokra a gondolatokra építhettek ebből a korszakból, amelyek szétválasztották a politikai és az etnikai-nyelvi kötődést.
Az Amerikai Egyesült Államok történetében a két világháborúba való belépés számít sorsfordító eseménynek. Az első világháború után – jóllehet ekkorra már megfogalmazódott az USA morális történelmi küldetése, miszerint feladata a béke, a szabadság és az emberi jogok tiszteletben tartását biztosítani az egész világban – az Egyesült Államok visszatért a háború előtti izolacionizmushoz. A második világháború után az USA a Pax Americana koncepció jegyében már határozottan egy új világrend kialakítására törekedett. A hidegháború időszakában vezetői hittek abban, hogy a hatalmi erőegyensúly stabilitást eredményez, és ehhez az Egyesült Államok erős jelenléte is szükséges. A hidegháború végével az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, amelynek két célkitűzése a saját primátusának megőrzése és a demokrácia terjesztése. Varga Esztella, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Multidiszciplináris Doktori Iskolájának hallgatója tanulmánya azt az utat mutatja be, amelyet az USA megtett, míg a 19. századi izolacionista külpolitikától eljutott odáig, hogy a hidegháború utáni világrend meghatározó államává vált. Az elemzés középpontjában a hosszú távú külpolitikai koncepciók állnak, valamint annak bemutatása, hogy a liberális és a konzervatív irányzatok miként befolyásolták az amerikai külpolitikai stratégiát.
A függetlenségi nyilatkozat, John Trumbull festménye
Az Egyesült Államok külpolitikájában Kelet-Közép-Európa viszonylag csekély szerepet játszott. Csizmazia Gábor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Amerika Tanulmányok Kutatóintézetének tudományos munkatársa írásában kifejti, hogy az USA viszonyulása a térséghez hullámzó képet mutat. A főbb geopolitikai koncepciók észrevették a német és az orosz befolyási övezet közötti „határvidék” stratégiai mérleg szerepét (a német terjeszkedési vágyakat a két világháború, az orosz expanziós törekvéseket a hidegháború időszaka mutatta). A brit és az amerikai külpolitika azt célozta, hogy megszűnjön a velük szemben ellenséges hatalmak dominanciája a térség felett. A bipoláris rendben ez nem valósult meg, mivel a terület szovjet megszállás alatt állt. Az Egyesült Államok számára Kelet-Közép-Európa (geo)politikai értelemben „elfeledett régió” volt, amiben a 2014-es ukrajnai válság, illetve napjainkban az orosz–ukrán háború hozott változást. A tanulmány ismerteti Kelet-Közép-Európa sajátos „határvidék” helyzetét, a jelentősebb geopolitikai elméleteket, majd mindezek tükrében felvázolja az Egyesült Államok és Kelet-Közép-Európa biztonságpolitikai kapcsolatának főbb történelmi állomásait.
A NATO bővítése
A nagy külpolitikai stratégiai koncepciókat ismertető írások után konkrétabb eseményeket bemutató dolgozatok következnek. Az első világháborút lezáró békék új határokat húztak, elválasztva addig összetartozó, megkötések, akadályok nélkül bejárható, egymással szabadon kereskedő területeket. Az új, függetlenné váló államokban a protekcionista gazdaságpolitika kerekedett felül. Vámokat vetettek ki az új határokon, az egyes országokban gazdaságtámogató intézkedéseket vezettek be, melyek célja a – most már külföldi – konkurenciával szembeni védelem. A gazdasági kapcsolatokat és a kereskedelmi forgalmat szintén újonnan keletkezett, „mindennapi” problémák (például az állampolgárság, a tulajdon, a korábbról fennálló tartozások kérdése stb.) nehezítették. A vitás kérdéseket államközi megállapodások keretében kellett rendezni. Egy ilyen megállapodási folyamat, az előző évben megkezdett egyezkedéssorozat egyik állomását tárja fel Gyúrósi Pál, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelemtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza az 1922. évi budapesti csehszlovák–magyar kereskedelmi tárgyalás bemutatásával. A szerző rámutat, hogy gazdasági céljaik mellett a hosszabb távú külpolitikai érdekeiket is igyekeztek az országok képviselni.
A Ganz Gyár csarnoka, Budapest, Kisrókus utca (1922) Fortepan 95160
Az 1930-as évek második felében lezajlott határrevízió új helyzettel szembesítette a magyar külpolitikát. Miklós Dániel, a Magyar Nemzeti Levéltár levéltárosa a Csehszlovákia felbomlása (1939. március 15.) utáni magyar elképzeléseket és a Cseh–Morva Protektorátussal létrejött kapcsolatokat elemzi. Egyúttal azt is bemutatja, hogy milyen lépéseket tett a Csehszlovák Nemzeti Bizottság a korábbi csehszlovák állam feltámasztására, és miként segítette a nemzetközi körülmények alakulása a csehek harcát. A magyar kormányzat figyelemmel kísérte a csehszlovák emigrációt, diplomáciai lépéseivel megpróbálta csökkenteni annak befolyását, és saját elképzeléseit megjeleníteni Londonban. Hivatkozása a korábbi brit külpolitikai lépésekre – hogy megvédje a revízió során kapott területeket – azonban gyengének bizonyult, és a magyar részvétel a kiszélesedő világháborúban végleg lehetetlenné tette, hogy a nyugati hatalmak figyelembe vegyék a magyar szempontokat.
Szintén második világháborús konfliktust dolgoz fel Réti Balázs, a veszprémi Lovassy László Gimnázium kutatótanára írása, az olasz–görög háborút. A két világháború között a legfőbb olasz célok között szerepelt, hogy a Földközi-tengert Mare Nostrummá változtassák. Ennek részeként Olaszország nagy befolyásra tett szert az 1912-ben megalakult Albániában, majd 1939 áprilisában okkupálta is az országot. Az olaszok ambíciója azonban ennél nagyobb volt, s látva az Európa-szerte bekövetkező területi változásokat, 1940. október 28-án Olaszország hadat üzent, majd még aznap megtámadta Görögországot. A kezdeti olasz sikereket görög ellentámadás követte, mi több, Görögország az újabb, márciusi olasz támadásnak is ellenállt. A nagyobb szabású keleti terveket dédelgető Hitler viszont nem hagyhatta, hogy a Balkánon bármi is megzavarja a hátország nyugalmát, így már 1940 decemberében kidolgoztatta a Marita-tervet Görögország elfoglalására. Az összehangolt, több állam hadseregét felvonultató támadás következtében 1941. április 20-án Görögország kapitulált. Az események ugyanakkor megmutatták: a tengelyhatalmak sem legyőzhetetlenek, valamint Olaszország önállóan képtelen megszerezni a vágyott területeket. 1943 szeptemberében Olaszország fegyverszünetet kötött a nyugati szövetségesekkel, ezt követően kivonult a Balkánról. Az olaszok által megszállt helyeken Németország vette át az uralmat.
Görög katonák az eléa–kalamászi csatában
MŰHELY
A Műhely rovatban a népvándorlás korának legjelentősebb csatáját, a catalaunumi csatát vizsgálja Majorosi Ádám, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskola hallgatója, s egy alternatív leírást ad. A háború egyrészt azért robbant ki, mert a Hun Birodalom fenntartásához szükség volt állandó zsákmányszerzésre, más területekről származó adókra (a keletrómaiak megtagadták a fizetést), másrészt a hatalmi törekvések miatt. Az előzmények között szerepet játszott a történelem során számos alkalommal ismétlődő jelenet, amikor hatalomra vágyó személyek befolyásuk és uralmuk érdekében egy idegen uralkodóhoz fordulnak segítségért (Honoria, frank trónutódlás). A kutatók ma már úgy látják, hogy nem a catalaunumi csata okozta a Nyugatrómai Birodalom bukását, de hosszabb távon a nagy erőfeszítések kimerítették az erőforrásait. A csata után rövid időn, három éven belül az összes főbb parancsnok meghalt. A Nyugatrómai Birodalom egy újabb polgárháború felé tartott, a Hun Birodalomban hasonlóképpen hatalmi vetélkedés indult Attila halálát követően.
SZEMLE
A tunéziai állam szolgája és száműzöttje
(Palotás Zsolt, tudományos kutató)
M’hamed (Mohamed) Oualdi 2020-ban megjelent munkája mikrotörténeti esettanulmány. A monográfia az egykori tunéziai rabszolga és politikus, illetve író Huszein tábornok életét, valamint az öröksége körüli, az 1880-as években és 1920-ban kialakult konfliktusokat mutatja be. A szerző munkáját nem csupán leíró biográfiának szánta: a modern kor és a gyarmatosítás újraértelmezésének szükségessége mellett érvel Tunézia esetében. A francia kutató megvizsgálta, hogy milyen rendszer – nevezetesen az oszmán tartományi kultúra – előzte meg az európai gyarmatosítást. Úgy véli, hogy ez a rendszer átfedésben volt a gyarmati berendezkedéssel a Magreb-térségben. Oualdi nem egyszerűen oszmán vagy gyarmati határvidéknek tekinti ezt a régiót, hanem olyan területnek, ahol az egymással szemben álló birodalmi törekvések találkoztak és összecsaptak egymással. Megvilágította, hogy az észak-afrikai muszlimok, keresztények és zsidók miként élték meg a mindennapokban az átmenetet az oszmán fennhatóságból az európai gyarmati uralomba.
A kötet adatai: Oualdi, M’hamed: A Slave between Empires: A Transimperial History of North Africa. New York, Columbia University Press, 2020. XIII, 230 p.
Olaszország az első világháborúban
(Juhász Balázs, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének adjunktusa)
2021 nyarán jelent meg a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kiadásában Horváth Jenő könyve az első világháborús Olaszországról. A cím (Olaszország az első világháborúban) sokat, egy fontos hiánypótló alkotást ígér, hiszen a szerző helyesen állítja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia délkeleti szomszédjáról igen kevés információ érhető el magyar nyelven. Különösen akkor, ha meg szeretnénk ismerni az olasz álláspontot. Az angol, a francia és a német szakirodalom egyik rákfenéje, hogy szinte kizárólag a nyugati frontra koncentrál, esetleg még kitér egy-egy különleges vállalkozásra, például Gallipolira, de a Monarchia egyik fő hadszíntere a nyugati monográfiákban is csak sokadrangú tényezőként szerepel, ha egyáltalán felbukkan. Ezzel ellentétben az olasz irodalom szinte kizárólag Isonzóra, Piavére, a saját hegyvidéki harcokra koncentrál, és az olasz kutatók alig törődnek a félszigeten kívüli eseményekkel, pedig az olasz katonák máshol is jelen voltak. A magyar igényeknek megfelelően itthon az orosz, illetve a román és a balkáni front is előbukkan, de az olasz frontról szinte csak a Monarchia szemszögéből olvashatunk valamit.
A kötet adatai: Horváth Jenő: Olaszország az első világháborúban. Bp., Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2021. 334 p.
Tanulságok (nélkül)
(Bartha Eszter, az ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa és Történeti Ruszisztika Tanszék habilitált egyetemi docense)
A mikrohistoriográfiát mint történeti módszert az ismert ruszista egy korábbi művében vezette be az akadémiai köztudatba; és példákat is hozott rá saját szakterületéből, a feudális és kora újkori Oroszország történetéből, illetve ezek modern kori recepciójából, historiográfiájából. A Szvák Gyula által korábban feldolgozott esetek egyúttal képet adnak a sztálini és a szovjet történetírás évtizedeiről, a párt és az állam diktálta politikai szempontok, alkalmazkodási kényszer és a történelem mint tudomány közötti „lavírozás” olykor jól, máskor rosszul eltalált mértékéről az egyes szerzők műveiben. A mikrohistoriográfiát Oroszországban elsőként Lorina Repina akadémikus nevezte a szerző műfajának; igaz, magát az elnevezést Szvák Gyula már korábban „feltalálta” saját módszerének jellemzésére. A mikrohistória lényege megtalálni a cseppben a tengert; ezt Szvák Gyulának választott szakterületének, a historiográfiának a példáján sikerül megvalósítania. Legújabb könyvében Szvák Gyula továbblép a szovjet korszakon, és a „szabad” Oroszország egy jeles esztendejében, 1992-ben dolgozza fel cselekményét, amely egy disszertáció sikertelen megvédésének története a Szentpétervári Egyetem Történeti Fakultása Oroszország Története Tanszékén.
A kötet adatai: Szvák Gyula: Orosz concerto. Mikrohistoriográfiai etűd. Bp., Russica Pannonicana, 2021. 160 p. (Ruszisztikai Könyvek, XLVIII.)
A borító itt látható, a tartalomjegyzék itt, a bevezető pedig itt olvasható. A folyóirat ára 800 Ft, előfizetőknek 600 Ft. A terjesztéssel kapcsolatos információkról itt tájékozódhat.
