Nyolcvankét kutató nyerte el 2022-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet, köztük Bondár Mária (BTK RI), Kecskés D. Gusztáv (BTK TTI), Schmal Dániel (BTK FI), Széchenyi Ágnes (BTK ITI), Tőzsér János (BTK FI) és Tringli István (BTK TTI).
Fotó: Szigeti Tamás/MTA
A kiemelkedő tudományos munkásságukat egy doktori műben összegző, eredményeik egy kiemelt részét pedig sikeresen megvédő kutatók március 28-án vehették át az MTA Székház Dísztermében a rangos cím megszerzését igazoló oklevelet.
Az ünnepélyes oklevélátadásról az MTA honlapján olvasható részletes beszámoló.
A Bolcsészettudományi Kutatóközpont munkatársai közül az MTA új doktorai:
Bondár Mária
, a BTK Régészeti Intézet tudományos tanácsadója 2019-ben könyv alakban megjelentetett, akadémiai doktori értekezésként benyújtott munkájában a késő rézkori fémművesség magyarországi emlékeit foglalta össze. Munkája hiánypótló, hiszen a témakörben korábban nem született hasonló összegzés. Az értekezés fontos része a badeni kultúrkör 30, rézleletet is tartalmazó lelőhelyének és az onnan származó 231, eddig ismert késő rézkori leletnek a katalógusszerű leírása. Bondár Mária új tudományos eredménye, hogy anyagvizsgálatokra és készítéstechnikai elemzésekre alapozva kimutatta, hogy a késő rézkori fémművesség nem iparszerű, széles tömegigényeket kielégítő metallurgia volt, ahol a típusok száma is csekély. A korszak tárgyai változatos technikával készültek (kalapálás, hevítés, öntés). Ugyanez a sokszínűség a társadalmi igényekben is kifejeződik. Megállapításait a korszak emblematikus lelete, a vörsi rézdiadém új, korszerű vizsgálatával egészítette ki, ami a korszak temetkezései rítusai szempontjából is jelentős új ismeret. Eredményei megbízható alapot teremtenek ahhoz, hogy jobban megértsük a késő rézkor fémművességének hátterét és kapcsolatrendszerét egy olyan korszak esetében, amelynek fémművességéről – összevetve a megelőző és rá következő időszakokéval – eddig nagyon keveset tudtunk.
Kecskés D. Gusztáv, a BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója akadémiai doktori értekezése az 1956-os magyar forradalmat követő menekülthullám nemzetközi dimenzióit vizsgálja, elsősorban a nemzetközi szervezetek szerepére fókuszálva. A disszertáció az első olyan magyar nyelvű szintézisnek tekinthető, amely feltárta az 1950-es évek menekültkezelésében a nemzetközi kormányközi és NGO-szereplők professzionalizálódásának és kooperációjának folyamatát. Rávilágít annak a hidegháborús kegyelmi állapotnak az összetettségére, amely az 1956-os magyarok gyors és hatékony befogadását, illetve tartós integrációját lehetővé tette. Hangsúlyozza, hogy a már korábban is ismert okok (humanitárius ideák, hidegháborús propaganda, a nyugati lakosság szimpátiája, gazdasági megfontolások stb.) mellett a segélyszervezetek és az egyes országok kormányzatának sikeres együttműködése is döntő jelentőségű volt. Azt is sikeresen érzékeltette, hogy az UNHCR és a Vöröskereszt egyaránt a hidegháborús szabályokhoz alkalmazkodó, határozottan Nyugat-barát és hangsúlyosan humanitárius elveket valló entitásként tevékenykedett. A magyar menekültválság idején egyfajta hidat képeztek a két pólus között, bizonyítva ezzel a vasfüggöny operatív (segélyek) és mentális (pl. repatriálásban, keresőszolgálatban való részvétel) átjárhatóságát. Az értekezés további fontos megállapítása, hogy a nemzetközi szervezetek magyar menekültekkel kapcsolatos aktivitása a Kádár-rendszer konszolidációjára is hatást gyakorolt. A dolgozat emellett számba veszi a dekolonizáció és az európai migrációs politika összefüggéseit és kölcsönhatásait is.
Schmal Dániel, a BTK Filozófiai Intézet igazgatója akadémiai doktori értekezése a modernitás kialakulásának egyik legfontosabb vonatkozását, a modern én születését mutatja be. A modernitás áttörését szokásosan a 17–18. századra teszik. Schmal Dániel e folyamat megindulását két-három évszázaddal korábbra datálja, egyszersmind újraértelmezi a modernitás mibenlétét. Ennek megragadására három központi fogalom köré épülő szempontrendszert dolgoz ki. Az élet és a gondolkodás különféle területeinek differenciálódása következtében az énnek egymástól független szerepek sokaságát kell betöltenie. A különféle szerepek megkívánják az én új egységének létrehozását, integrálását. A differenciálódás és az integrálódás kiváltják a fokozott reflexió igényét. A dolgozat mélységükben elemzi a 16–17. századi skolasztika vitáit. Ez a tematikus bővítés, valamint az átfogó problémafölvetés a kanonizált filozófusokat – Descartes, Locke és Leibniz elemzéseit az énről, illetve a személyről – és a hátteret adó irányokat, kisebb szerzőket egyaránt új megvilágításba helyezi. A dolgozat egyik legjelentősebb eredménye a descartes-i én különböző dimenzióinak fölvázolása. Az értekezés az utóbbi idők magyar filozófiatörténeti kutatásainak kiemelkedő teljesítménye. Eredeti, sok tekintetben újszerű képet nyújt egy teljes történeti korszakról, ezen belül pedig az egyik legjelentősebb filozófiai probléma megoldásáról. Nem pusztán egy történeti szempontból érdekes kérdést elemez, hanem korunk egyik kulcsproblémájának genezisét tárja fel.
Széchenyi Ágnes, a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa akadémiai doktori értekezése hatalmas tényanyagot megmozgatva, összegző módon tárgyalja Schöpflin Aladár pályáját és annak kapcsolat-, sajtó-, művelődés- és irodalomtörténeti összefüggéseit. Az értekezés új tudományos eredménye, hogy a 20. század eleji irodalomszemlélet nem írható le egymástól élesen elhatárolt, modern és konzervatív irodalmi szemléletmódok kétosztatú tereként. Ennek megfelelően a szerző sikeresen mutatja be Schöpflin kritikusi pozícióját olyan irodalomtörténeti kontextusban, amely nemcsak a modern és a konzervatív irodalomszemlélet különbségeire érzékeny, hanem az átmeneteikre is. Az értekezés így érdemben és új eredményekkel járul hozzá a 20. századi magyar irodalmi modernség árnyaltabb értelmezéséhez, valamint több mérvadó fórumának (pl. Vasárnapi Újság, Nyugat, Franklin Társulat, Baumgarten Alapítvány) alaposabb ismeretéhez.
Tőzsér János, a BTK Filozófiai Intézet tudományos tanácsadója akadémiai doktori értekezése a metafilozófia területéhez sorolható. A disszertáció a filozófia szerepét vizsgáló vitához szól hozzá, és eredeti álláspontot védelmez ebben a kérdésben. A disszertáció tézise szerint a filozófia mint episztemikus vállalkozás kudarcot vallott, mivel a nyugati filozófia története során nem sikerült szubsztantív filozófiai igazságok tudására szert tenni. Mindennek bemutatása az analitikus filozófia retorikai keretében a szkeptikus attitűd kiemelkedő teljesítménye. A filozófiai érvek és vélemények kapcsán a szerző hatalmas ismeretanyagot mozgat meg. A szerző generációjának egyik kiemelkedő, originális gondolkodója. Munkája az analitikus filozófián kívül álló hagyomány felől is magasra értékelhető, és a kontinentális filozófia művelői számára is fontos tanulságokkal szolgál. Legfontosabb új tudományos eredménye az, hogy a metaszkeptikus attitűdöt és ismert érveléstechnikáit egy új etikai-egzisztenciális metafilozófiai problematika inaugurálására használja fel. Az értekezés igazolta, hogy a szkeptikus attitűd a filozófia alapkérdéseihez hasznosan kombinálható az analitikus filozófia fogalomelemző eljárásaival. Ennek eredményeként a dolgozat bemutatta, hogy a mai filozófia tartalmi tézisei mint általánosítások nem tarthatók. Ami az értekezés témájához kapcsolódó művei visszhangját illeti, kevés filozófusnak sikerült az elmúlt évtizedekben akkora hatást kiváltania, olyan izgalmas vitákat generálnia, mint neki.
Tringli István, a BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója akadémiai doktori értekezésében egy a társadalom- és a jogtörténet metszéspontján elhelyezkedő, a középkori élet mindennapjait átszövő jogintézményt, jelesül a hatalmaskodást vizsgálta közel fél évezredes idősíkon. Az 1526 előtti magyar hétköznapok szerves részét alkotó hatalmaskodás jogintézményét a jelölt teljesen új megvilágításba helyezte azáltal, hogy ráirányította a figyelmet arra, miszerint a középkori mindennapok szerves részét alkotta a jogos erőszak alkalmazása. A szerző a középkori világ megváltozását, ezzel párhuzamosan a hatalmaskodások megszűnését a kora újkori állam kialakulásához, az erőszak monopolizálásához kapcsolta. A hiánypótló doktori műben Tringli István az önhatalmú jogérvényesítés és hatalmaskodás magyar középkori történetének teljességre törekvő feldolgozását végezte el, amely jelentős új eredményekkel gyarapította mind a hazai, mind pedig a nemzetközi középkortörténeti kutatásokat, de emellett a jog- és a néprajztudomány számára is új ismereteket kínál.
Az MTA új doktorainak teljes névsora és rövid bemutatása ezen az oldalon olvasható.
