Művészettörténeti füzetek

E három építészeti forma a legalkalmasabb arra, hogy velük kapcsolatosan vizsgáljuk meg az újabbkori magyar építészet jelentéstartalmát. A vizsgálat merőben újszerű ezen a téren. A magyar építészet kutatásában a stiláris, funkcionális és elsődlegesen történeti szempont mellett a sajátos jelentés szempontja eddig csak elvétve merült fel. Az utóbbi nélkül nem lehet teljes építészettörténeti képünk. 

A 18. század végén indult meg a hagyományos értelemben vett — szobrászati, festészeti, építészeti — művészeti ismeretek szélesebb körű hazai elterjedése is. Bár képzőművészeti, építészeti, régészeti jellegű leírásokra krónikákban, egyházi vitairatokban, útleírásokban és gyűjteményismertetésekben a középkor óta számos példát találunk, s fejlett művészi érzékkel rendelkező műgyűjtőkkelis találkozunk, ezek az írások és gyűjtemények saját korukban elszigeteltek maradtak. Jelen dolgozat ennek a kornak egy elfeledett alakjára szeretné felhívni a figyelmet. Bár Sándor István nem volt kifinomult ízlésű műértő, világlátottsága, történettudósi képzettsége és forrásismerete révén sokoldalú, szerteágazó művészeti ismeretekkel rendelkezett, s ezt az ismeretanyagot folyóiratában és útleírásában magyar nyelven, népszerű formában terjeszteni is igyekezett.

„A magyar középkor művészeti hagyatékának - kiemelkedő figura- és történetgazdagságával, művészi kvalitásával arányban - egyik legtöbbet és legalaposabban elemzett alkotása a Képes Krónika.”1 Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a stílusanalízis és az ikonográfia minden kérdése megnyugtató módon megoldásra talált. 

A hazai kutatás a magyar építészek munkásságának feldogozását tekintette és tekinti elsődleges feladatának a klasszicizmus korából. Ezt az indokolt törekvést az országon belüli emlékanyag és a dokumentumok viszonylagos bősége is elősegítette. Jelen tanulmány most egy külföldi építész, a Bécsben letelepedett, de aHabsburg-monarchiában többfelé működő Alois Pichl magyarországi tevékenységének bemutatására vállalkozik1 és egyúttal először kísérli meg Pichl eddig egészében feldolgozatlan életművének egy részét monografikusán tárgyalni. A szerző az építész művei közül két épületnek, a kistapolcsányi és nagyugróci kastélynak különösen sok teret szánt.

Az itt bemutatott 327 kötéstábla vizsgálatából az európai kötéstörténet eddig ismeretlen fejezetének körvonalai bontakoznak ki. A nemzetközi szakirodalom korábban is érdeklődéssel fordult a kora reneszánsz magyarországi kötésemlékei felé, azonban ezek egyre inkább leszűkültek a Corvin-kódexek egyetlen kötéscsoportjára. így természetesen a királyi könyvtár kötéseinek alapos vizsgálata és megnyugtató értékelése sem történhetett meg. A régi magyarországi kötésemlékek összegyűjtésével egyben egy olyan speciális ornamentika kincs felmérése válik lehetővé, amely már nemcsak a kötésekre, hanem egyéb iparművészeti emlékekre vonatkozóan is meghatározó lehet, és végül eddig lappangó magyarországi eredetű iparművészeti tárgyak felismeréséhez vezethet.

A századforduló és az 1910-es, 20-as évek művészettörténetét nehéz lenne feldolgozni a különböző művészeti csoportosulások, intézmények, érdekvédelmi vagy határozottabb koncepciót képviselő szervezetek története nélkül. Az eddigi kutatások legnagyobbrészt az irányzatok történetére szorítkoztak, vagy egyes nagy egyéniségek monografikus bemutatására. A gazdasági fellendülés évtizedeiben több ilyen intézménynek csupán kultúrtörténeti jelentősége van, a teljesség szempontja azonban megkívánja létezésük tudomásulvételét. Az ellentétes tendenciákat magába foglaló fejlődés alapot nyújthatott a valóban stílusteremtő vállalkozások számára.

Az Árpád-kori falképanyag egészének az alapos revízióját tartalmazza a kötet, a nagyrészt ismert, de részben rosszul ismert vagy félreismert emlékeké, amelyek közül sokat évtizedek óta nem tettek beható vizsgálat tárgyává. Sokoldalú tanulmányozásuk e falképek számos, eddig fel nem tárt vonására világíthat rá, köztük néhány olyan jellegzetességre is, mely korai falfestészetünk egészének körvonalaihoz tartozott. Az így alakuló, nagyon töredékes, de részleteiben hűségesebb kép válhat csupán integráns részévé annak a románkori művészeti összképnek, amely az utóbbi évtizedek építészeti — szobrászati — kisművészeti részletkutatásai jóvoltából egyre gazdagodóban van.

Szászsebes város Erdély délnyugati részén, a Sebes folyó partján fekszik, és feltehetően e folyóról kapta nevét is. Művészettörténeti hírnevét mindenekelőtt kivételesen szép kialakítású evangélikus templomának köszönheti. Középkori művészetünk egyik kiemelkedő jelentőségű alkotása, szentélyének korai csarnokformája, egységes térkoncepciója és magas színvonalú plasztikai dísze révén. Az eredetileg Máriának szentelt plébániatemplom a 13. század elején alapított város főterén épült fel.

A 18. századról a 19. századra fordulóan a magyar írók, nemzeti művelődésünk munkásai vették először pártfogásukba — más gondjaik mellett — a hazai művészet ügyét, a még alig érzékelhetően jelentkező magyar képzőművészeti törekvéseket. Érthető, hiszen irodalom és képzőművészet még igen sokáig együttesen alkották a „szépmesterségek” fogalmát. Ennek a korszaknak a kérdéseit, művészeti és társadalmi problémát elemzi a szerző Kisfaludy Károly életművén keresztül. 

A bécsi Österreichische Nationalbibliothek méreteiben, kivitelezésében egyik legimpozánsabb román kori festményekkel díszített kézirata a Cod. ser. nov. 2701—2 jelzetű, egykor az admonti St. Blasius bencés apátságban őrzött biblia. A kódex neve a szakirodalomban változó. A legkorábbi Gutkeled biblia névben a csatári (Zala megye, veszprémi püspökség) bencés apátság felett kegyuraságot gyakorló és a biblia későbbi sorsában is szerepet játszó nemzetség neve érvényesül.