Kiállítások katalógusai, tanulmánykötetei

A középkor magyar királyainak többsége feltétlenül megfordult Székesfehérvárott, éltében vagy holtában. Nemcsak jeles látogatók voltak; testi jelenlétük annak a városnak a rendeltetését teljesítette be, amelynek lételeme volt a királyság szellemi jelenléte. Ennek a szellemi jelenlétnek a materiális, kézzel fogható, szemmel látható támaszait keressük a 17. század vége óta, a legkülönbözőbb módokon. A barokk kor a középkori székváros elenyészett fényének a maga ízlése szerint való helyreállítását kísérelte meg. A vallásos kultusz a szent ereklyék jelenlétében látta a folyamatosság biztosítékát. A modem történelmi tudat hiteles tárgyi bizonyítékokat igényel: ásatásoktól remél épületmaradványokat és emberi maradványokat. Mindegyik módon eljuthatunk valameddig, de egyik sem elégít ki: a tárgyi tényállás teljessége elérhetetlen, az egyetlen reális célkitűzés az eszmei rekonstrució.

A Magyar Nemzeti Galériában 1992. március 13-án megnyílt kiállítás megrendezésére rendkívüli körülmények adtak alkalmat, ugyanis az Akadémia palotájának rekonstrukciója során az épületben őrzött műalkotások egy részének ideiglenesen a Galéria adott helyet. Alkalom volt ez a kiállítás arra, hogy felhívjuk a figyelmet az ország egyik legjelentősebb, köztestületi tulajdonban lévő, magánjellegű gyűjteményére. Az akadémiák mint a különböző tudományok és művészetek művelőit egyesítő testületek hagyományosan nagy gondot fordítottak arra, hogy az általuk képviselt tudományokat - rendszerint a humanista hagyományoknak megfelelően - képi ábrázolásokban megjelenítsék, tagjaikat szellemi kiválóságokként megörökítsék, alapítóik és jótevőik emlékét ápolják.

1861. május 29-től június 3-ig láthatta a pesti közönség a Nemzeti Múzeumban ezeknek a terveknek és építészeti rajzoknak nagyobb részét, azokat, amelyeket az Akadémia palotájának építésére meghirdetett pályázatra a tervezők addig elkészítettek és benyújtottak. Akkor hangos volt a sajtó az Akadémia palotájának építése kapcsán kirobbant szenvedélyes vitától, amelyben először vetődött fel a magyar nemzeti építészeti stílus megteremtésének lehetősége, de számtalan egyéb - nemcsak építészeti, városrendezési, esztétikai, hanem az adott pillanat társadalmi feszültségeit tükröző1 - kérdés is. A jelenlegi kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus arra törekszik, hogy az építészeti tervek és rajzok minél hiánytalanabb bemutatásával, és a legfontosabb szövegek egészének közlésével e ritka forrásegyüttest a maga teljességében tárja az érdeklődő elé.

Kiállításunkra összegyűjtött alkotások, töredékek javarészt nem szobrok a szónak abban az értelmében, ahogyan ezt a szót az újabb kori európai művészetben mind épületen alkalmazott, mind független, önálló térbeli kompozíciókra szoktuk alkalmazni. Hiányzik belőlük az, amit jobban fejez ki szobor szavunk latin eredetű megfelelője, a statua: nem magukban megálló, álló vagy állított jelek, s nem érvényes rájuk az a másik, az antikvitás óta használt szó sem, amely a bibliai „faragott kép ” elképzelésének felel meg: nem monumentumok, nem imagók, azaz rendeltetésük nem az emberi alak jelenlétének mágikus hatalommal való felruházása, magasabb valóságszférába emelése.

Részlet a katalógusból: "1911. június 1-én, a Nyolcak festőcsoport egyik tagjának, Berény Róbertnek a Bartók Béla esete címmel írott tanulmányát közölte a Nyugat.' Azon túl, hogy ezt az írást Bartók pályája nyomon követésénél nem téveszthetjük szem elöl, Berény életművének feldolgozásánál is számolni kell vele. Bartók esete Berényé is; a festő ars poeticáját fogalmazta meg a Bartókról írott sorokban. Berény szerint, ha a tehetséges ember újat csinál, s az sikerül neki, a végeredmény nagyszerű lesz, annak ellenére, hogy egyesek „rosszhiszeműnek”, „groteszket hajszolónak” vagy „szörnyű dolgokat mívelőnek” ítélik őt. A jelzőket Berény akár a Nyolcak kiállításainak kritikáiból is válogathatta volna, az ott felsorakoztatott jelzők édestestvérei ezeknek."

Részlet a kötet előszavából: " Magyarországon nem tartozik éppen az ünneplés megszokott formái közé a kiállítás, ami mellett tanítványai némi töprengés után (amiben, valljuk be, annak a fontolgatásnak is nagy szerep jutott, vajon mi lehetne a gratuláció kifejezésének az a módja, amely az ünnepelt egyetértésével biztosan találkozni fog) a nyolcvan éves Vayer Lajos professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Gott- fried Herder- és Széchenyi-díjas, a Cornité International d’Histoire de l’Art membre d’honneur-je tiszteletére döntöttek. [...] Ami a rendezők, a tanítványok és kollégák számára evidencia, arról kell a kiállításnak a látogatót is meggyőznie. Ami tetszik, Vayer Lajos érdeme, s buzdítson munkáinak olvasására. Ami talán tökéletlen, a figyelmetlen tanítványok bűne. Higgye el a látogató, nem szándékos a mulasztás, hiszen szigorú a tanár, s távol álljon a tanítványoktól, hogy a mester születésnapját hanyagság, pontatlanság árnyékolja be."

A Művészeti Gyűjtemény zeneműtárakból válogatott anyaga betekintést nyújt egy olyan történeti korszak művelődésébe, amelyben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, pártfogói és intézményének életformái is jelen voltak, fontos feladatokat vállaltak. A populáris zenét közvetítő kottacímlapok üzennek 1848 örökségéről, az 1848-1867 közötti korszak történeti érdeklődéséről és történelem csináló kedvéről, gyászhangjairól és indulóiról, népdalokról alkotott elképzeléseiről és fergeteges táncoló kedvéről, mely még a „halotti harangozási csárdás” fogalmát is megengedi. A csárdások és nóták, az operákhoz írt táncbetétek, a polkák és tréfás dalok a szórakozás gesztusai mellett utalnak a művelődés fórumaira, a korszak fontos helyszíneire és aktualitásaira.

A magyar köztudat egy uralkodónknak adta meg a kitüntető „Nagy" jelzőt, a francia királyi család nápolyi ágából, az idősebb Anjou dinasztiából származó I. Lajosnak. A mai történész szinte csodálkozva veszi tudomásul ezt a tényt, hiszen nem egy olyan királyunk volt, akit ez a jelző talán jobban megillethetett volna: hogy csak két példát említsünk, akár Lajos apját, I. Károlyt, vagy akár Mátyás királyt inkább nevezhették volna így. Az elnevezés eredete azonban nem középkori, ami elgondolkoztató. Nem azért, mert a középkori forrásaink nem emelték volna ki nagyon a jelentőségét, hanem épp azért, mert ennek ellenére nem nevezték így.

Az 1980-ban megrendezett kiállítás egy országos gyűjtő-feltérképező munka eredményét tükrözte. Arra törekedett, hogy az addig homályban volt, kiállításokon nem szerepelt, kiadványokban alig vagy egyáltalán nem publikált anyagot mutasson be. Csak olyan pontjain szerepeltek ismert vagy közismert alkotások, ahol az a történeti összefüggések szemléletessé tétele és értelmezése érdekében szükségesnek bizonyult. Az elsődleges cél az volt, hogy körvonalazódjék a művelődéstörténeti korkép; ezt különösen indokolja e félszázados időszak; ezt különösen indokolta e félszázados időszaktörténeti jellege, művészeti produkciójának sokirányú változása. Így tudta ez a jelentős kiállítás teljesebbé tenni — a korábbi ismeretekhez képest — a korszak művészettörténeti képét is.

A Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja közös rendezésében másodszor került sor 1981-ben a 19. századi hazai művészet egy viszonylag összefüggő periódusának bemutatására. E kiállítás szervezés előzménye volt az 1980-ban rendezett Művészet Magyarországon 1780—1830 között című nagyszabású tárlat, amely eddig homályban volt, kiállításokon nem szereplő műtárgyakat mutatott be, azzal a céllal, hogy a felvilágosodás korszakának nevezett művelődéstörténeti periódusra irányítsa a közönség és a társadalomtudományok művelőinek figyelmét. Az országos méretű gyűjtő, feltérképező munkát jelen kiállítás katalógusának készítői és rendezői is folytatták, s az 1830—1870 közötti periódus tematikai-formai gazdagodásának megfelelően kiszélesítették. Céljuk a korábban keveset szerepelt műtárgyak bemutatásán túl új művészettörténeti összefüggések feltárása volt, számolva e korszak sajátos belső tagolódásával, a történeti eseményeket követő lendületes alakulásával.